Neked énekelek - Kvinthelyzet [Bakugo X Reader]

1. rész - Az utolsó hónap

Ez a sztori a "Neked énekelek" című fanfiction második része. Az első megtalálható a történeteim között, azt ajánlom előbb elolvasni, hogy minden érthetővé váljon ebben az "évad"-ban. Ha már olvastad, vagy esetleg nem érdekel az első rész, jó szórakozást!

Katsuki nagyot szívott a két ujja közé szorított csikkből.

– Picsába, hogy ilyen gyorsan elfogy... – mordult fel, mikor tompán megérezte az ujját égető forróságot.

Fancsali képpel a hamutartóba pöckölte a joint maradékát. Hátradőlt a hatalmas, fekete kanapén és unottan az álmennyezettre meredt. Pár pillanattal később lehunyta szemeit, mire nyomban felvillant előtte régi szobája képe. Ismét hallotta a csattanást, ahogy maga után bevágja az ajtót, ne is hallja az anyja által hozzávágott szidalmakat. Ne hallja a bántó szavakat. Ne lássa az apja pipogya ábrázatát. Ne is tudjon róluk. Mintha nem léteznének.

– Nem léteztek többé, baszd meg – morogta.

Összeszorított szemeiből azonban így is kibuggyantak a könnyek. Ilyenkor, késő éjjel, a Tokiói lakosztály magányában volt csak elég bátor ahhoz, hogy kiengedje őket. Négy és fél éve lépett fel először a barátaival, akikkel a bandát alkották. Azóta a fél világ a lába előtt hever, milliók bálványozzák, ki tudja, hány lemezét adták el reklámáron... miközben ő minden hétfő éjjel eszméletvesztésig betép valamivel, csakhogy siratni tudja a családi életét.

– Öt éve nem léteztek, a rohadt életbe is... – hangja elfúlt a mondat végére, sípolva kapott levegő után. Nagyokat csuklott, ahogy zokogott és biztos volt benne, hogy épp a világ legszánalmasabb látványát nyújthatja.

Oldalt fordult, hogy remegve kitapogassa az öngyújtót, majd újabb adag drogot halásszon elő farmerja zsebéből. Ingujjával gyorsan megtörölte az orrát.

Rágyújtott. Szívott. Úgy tüdőzte a lazító szert, mintha az megoldaná minden problémáját. De nem tette, igazából sosem tette. Kifújta a füstöt. Nézte, ahogy semmivé foszlik a csúcsminőségű légkondi keltette finom légmozgásban.

Sose érezte magát ilyen nyomorultnak.

Mikor már azt hitte, a helyzetet semmi sem tudja tetézni, meghallotta az előtérben lévő kétoldalú kártyaleolvasó csipogását. Valaki belépett, majd a hangok alapján finoman be is baszta maga után az ajtót.

Alig pár másodpercre rá Monoma csörtetett be a helyiségbe. Halvány krémszínű sportzakója tökéletesen állt rajta, haja azonban kissé csapzottnak tűnt, arckifejezése pedig elárulta, hogy elegáns öltözékével erős kontrasztban magánkívül van.

Mikor Katsukival megtalálták egymás tekintetét, a kék szemű férfi megtorpant és döbbenten meredt munkáltatójára pár pillanatig. Mikor pedig megtalálta a nyelvét, végleg bebizonyosodott, hogy nem a legjobb napján van túl:

– Édes istenem... mondd, hogy nem vagy annyira beállva, hogy ne értsd meg, amit mondani fogok – morogta.

– Nocsak – Katsukit az se zavarta, hogy még mindig folynak a könnyei. Rég nem érdekelte –, most nem azzal kezded, hogy álljak le?

Bárgyú vigyora akkor fagyott az arcára, mikor Neito az aktatáskájából épp előhúzott dossziét lecsapta az asztalra.

– Felőlem mostantól meg is ölheted magad – sziszegte a dohányzóasztalon áthajolva. Szeme megrándult a csikkek halovány füstjére, de ezen kívül rezzenéstelenül nézett Katsukira, aki ekkor kezdett aggódni. Valami nem stimmelt Monomával, ennyire sose szokta magát nyeregben érezni.