Neked énekelek - Kvinthelyzet [Bakugo X Reader]

3. rész - Hagyományok

– Tudod te, mennyi energiát elvesz ez tőlem?! – tajtékzott Sakura. – Nem beszélve arról, hogy egy semmirevaló élőadásból kell megtudnom, hogy eljegyeztek? Kerülj csak a falu határán belülre, megfojtalak még anyád előtt!

– Saku, nyugodj már le, az ég szerelmére – sóhajtottam, s a fejemet kínomban sokadszorra is a kormányba vertem, csakhogy utána nyomban ismét az útra koncentráljak.

– Nem nyugszom meg, ezt személyesen akartam tőled hallani, nem a kiba... brált tévéből!

– Kibabrált? – vontam fel a szemöldököm, miközben bevettem még egy kanyart a szerpentinen.

– Az ikrek még nem indultak el oviba, Sora meg beszélni tanul – nyögte fájdalmasan.

– Ó, jajj, valakinek hiányzik a kurva káromkodás? – cukkolta Katsuki a vezető melletti ülésről, mire Mina elnevette magát mögöttünk.

– Örülök, hogy poén leszek a buszon, amiért vannak gyerekeim – morogta Sakura, majd kellemesen visszaszúrt: – Viszont év végre neked is vissza kell majd venned, Katsuki. Gondolom felelősségteljes apuka akarsz lenni.

– Ezt az évet rohadtul ki fogom használni – nyújtózott a szőke férfi.

– Katsuki, elég legyen – intettem le. – Saku, kérlek, csak még egy kicsit tartsátok fel anyámékat, bármennyire is tévézni akarnak. Lassan nincs olyan hírcsatorna, ami ne az eljegyzésünket és a véleményezését hozná fel bulvárnak.

– Szerencséd, hogy a mamád már nem fizet elő azokra a szennylapokra, mióta te és Katsuki belekerültetek az egyikbe.

Valóban, drága jó nagyanyám felháborodva mondta le az összes bulvár előfizetését, amint Katsuki és én nem sokkal a műtétem után hivatalosan is bejelentettük a kapcsolatunkat. A banda hiába támasztotta alá, hogy a munkaviszonyunknak köze sincs az érzelmeinkhez, pár gonosz pletyka így is fel-felbukkant időről időre. Katsuki jobban nem is szarhatott volna az ilyenekre, nekem pedig mindig volt fontosabb dolgom, mint ezeket olvasni, így egyikünket sem zavarta a dolog. Mina szavaival élve, gondoljanak rólunk a szomszédban azt, amit akarnak, akkor is a mi kertünk zöldebb.

Nagymamám pedig nem volt hajlandó többet olyan magazinba belelapozni, ami valaha lehozott rólunk bármiféle pocskondiázó cikket. Az ízlése hamar leszűkült a heti hírlapra és a havi könyves- és gamer magazinokra. Fogalmunk sem volt, miért szereti annyira olvasni őket, mikor életében nem nyúlt videójátékhoz (kivéve az én régi, szétnyitható Nintendomhoz), de nem is próbáltuk megfejteni a megfejthetetlent.

Azonban hiába úsztuk meg a magazinokat, a tévé és a rádiós talkshow még mindig lenyúlhatta a bejelentésünk nagy pillanatát.

– Jun tegnap végre rábeszélte őket, hogy hagyják a televíziót, mert szeretnétek nekik valamit elmondani egy új turnéról – ez persze hazugság volt, de ennyit bőven megért az, hogy személyesen mondhassam el a családomnak az eljegyzésem történetét.

– Istenek vagytok...

– Tudom. Mikor értek ide?

– Ha továbbra is ilyen tempót diktálunk, akkor egy-másfél óra múlva.

– Akkor már beértetek Naganoba?

– Már mióta – csicseregte vidáman Mina és előrehajolva mindkettőnk kezébe egy-egy kocka csokit nyomott. – Egyétek meg, ennyit nem teszek vissza.

– Rendben, akkor várunk titeket – búcsúzott Sakura.

– Okés, szia!

– Sziasztok!