Egynyári szerelem

1. Vénusz és Mars

Molnár Olívia

Lehunyt szemmel állt a szürke vaskorlát előtt, miközben élvezte a tenger felől érkező sós illatú légáramlatot, mely némileg enyhített a hőség érzetén, felhevült bőrén. Nyugodtan hallgatta a hullámok zaját, a dallamos, lendületes olasz mondatok hadát, miközben egyre felszabadultabbnak érezte magát, mintha csak otthon lenne, pedig attól valójában több száz kilométerre volt. Alig fél órája annak, hogy megérkeztek a kis tengerparti településre, mégis olyan volt, mintha már napok óta kezdetét vette volna a nyaralása és nem lett volna összezárva Emma barátaival, akik javarészt nem örültek a jelenlétének. Hidegen hagyta mindez, mivel hosszú hetek óta várt erre az utazásra, kipakolatlan bőröndjében ott volt a határidőnaplója, melyben szinte minden látnivalót felsorolt a környékről, ahová tömegközlekedéssel könnyedén eljuthat. Rengeteg információt összegyűjtött Pugliáról, ahol korábban még sose járt, sőt, még időbeosztást is készített, mert semmit sem akart kihagyni a bakancslistájáról. Tartalmasan, aktívan akarta eltölteni a kéthetes nyaralást, élményekkel szeretett volna gazdagodni és egyáltalán nem zavarta, hogy így elég kevés ideje lesz a parton lazulni és napozni, ahogyan azt egyébként rajta kívül mindenki más tervezte.

Halvány mosollyal az ajkán nézte azt a néhány fürdőzőt, akik még a víz hűsítő hatását élvezték, a gyerekeket, akik a homokos parton rohangáltak, amiről a saját gyerekkora jutott az eszébe. Boldogan emlékezett vissza az Ostiában és Rómában töltött nyarakra még úgyis, hogy ő nem volt olyan nyílt és nem gyűjtötte úgy a barátokat, mint a nővére. Imádta az Olaszországban töltött heteket, ez volt számára a második otthon, hiába nem volt soha senki a számára, aki miatt úgy vágyódott vissza, mint Emma a barátaihoz vagy az épp aktuális nyári nagy szerelméhez.

– Oli, gyere! Arra jutottunk, hogy átmegyünk Nardóba. Vacsi után úgyis keresni akartunk egy bárt, ahová beülhetünk, ott meg nagyobb választék van biztosan – kérdőn nézett a magyarul beszélő testvérére, miután felé fordult. Látta, hogy a társaság többi tagja már a kocsik irányába sétálnak, amit nem igazán értett, hiszen számára semmi kivetnivaló nem volt a helyi kínálatban, főleg, hogy korábban még közülük sem járt senki a környéken, nemhogy Santa Maria al Bagnóban.

– Menj nyugodtan, én maradok. Úgyis megígértem apáéknak, hogy felhívom őket, ha megérkezünk és tudod, milyen?! Tuti, hogy vagy negyedórát fog faggatni csak a szállásról. – Nem igazán volt kedve ismét autóba ülni, hogy aztán ezt az estét is egy zajos bárban fejezze be. Ezekből bőven eleget kapott Rómában az elmúlt pár napban és sokkal jobban vonzotta az itteni kis éttermek gondolata, főleg, hogy magában sejtette, hogy Emma legszívesebben maradt volna, tőle teljesen függetlenül. – Nem lesz semmi baj, megleszek.

– De...

– Emma, gyere már! – Nem kerülte el a figyelmét, hogy Lorenzo nem használt többes számot, mikor odakiabált nekik. Biztos volt benne, hogy nemcsak nyelvtani botlás volt ez tőle, hanem szándékosan fogalmazott így. Elhúzva a száját, visszafordult a nővéréhez, akin látta, hogy habozik a döntéssel kapcsolatban. A barátjával kölcsönösen nem kedvelték egymást, ez az egész családjára igaz volt, nem jöttek ki vele, de leginkább azért utálta, mert zokszó nélkül állította mindig választás elé Emmát. Ugyan a legtöbbször ők voltak azok, akik engedtek, mivel tudták jól, hogy máskülönben egy kiadós pasi hiszti vár rájuk, amit most se szeretett volna hallani, ezért gondolkodás nélkül döntött a vele szemben álló helyett.

– Menj, vacsora után úgyis azt terveztem, hogy visszamegyek a szállodába – vonta meg a vállát, mintha tényleg nem lenne olyan nagy dolog, miközben legbelül azért fájt neki az, hogy ismét nélkülöznie kell a testvére társaságát. Részben pont emiatt tervezte meg szinte minden napját, mert azt végképp nem akarta, hogy a kedves sógorjelölt folyamatosan azt éreztesse vele, hogy ő csak egy kolonc, aminek egyszer már hangosan titulálta mindenki előtt. – Jó szórakozást!