Vér és Becsület - Az őrület lángja

Második Vonás - Gondir Logen I.

Rossz ómen

A boldogság hasonló a jó borhoz: Kóstolgatod, megtetszik. Iszod, hogy érezd mézédes ízét, megtapasztalod hatását, de legvégül a bor elfogy, és egyedül maradsz lelked kétségeivel.

- Gondir Logen

Ezüsthold után 1832. évének Ébredés havában valamikor

A szolgáló iparkodva szedte apró lábait, talpát finom szövet fedte, léptei nesztelenek voltak, akárcsak társainak. Mindkét kezében teli kancsó fűszeres bort szorongatott, amelynek tartalmából ki-kilöttyintett sietsége közben. Nehezen bírta szusszal a folyamatos futkározást és talán úgy hihette, feneketlen kút rejlik a párbajtér emelvényén ücsörgő nagyurak bendőjében. A vendégsereg túlságosan türelmetlenek mutatkozott, kiüresedett korsóikat harsogó kurjantások közepette csapkodták asztalukhoz. Igaz, amilyen iramban nyakalták italaikat - egyiket a másik után -, úgy tűnt, Napkert elapadhatatlan forrása sem csillapíthatná féktelen szomjukat. Volt is vigasság rendesen, a hírhedt emereundi bor tette a dolgát, édes volt, akár a nektár fogyott belőle szüntelen. Piroslottak az arcok a torkon át belocsolt mennyiségtől, miként az italozók hangereje sem volt csekélyebb annál, ha asszonyaik szépségét, vagy önnön nagyságuk méltatták, mégis a legharsányabbak akkor lettek, amikor a küzdőtéren összecsaptak a felek. Olyankor felzúgott a tömeg és a bolti kufárok kapkodva felállított sátraiktól kezdve egészen a rideg kőfalakon át a kikötőig hangzivatarban úszott Völgyliliom. Nemes, lovag, de maguk a szolgálók és a pórnép sem tarthatták magukban örömük, avagy bosszúságuk, feltéve, hogy ki melyik félnek szurkolt az összecsapás során. A tehetősebbek, észak városainak rafinált kereskedői ellenben csendesebb szemlélői maradtak harci tornáknak, finom bársony ruhájukat felöltve és mértékkel fogyasztva a forraltbort, fogadásokat kötöttek a résztvevőkre. Hamis üzlet volt az részükről, mégis szerették, hiszen nem tudhatták ki nyeri meg a csörtét, jócskán akadtak meglepetések. Tetemes vagyonokat tettek fel a legrátermettebb harcosokra, igaz többnyire a leghíresebbekre, hanem amikor azok a sors, vagy talán a Kilencek kívánsága által az esélyesnek tituláltak elbuktak, megszabadítva a rájuk fogadókat pénzük egy részétől, az érintettek haragos képpel kérlelték a bírákat, tegyenek igazságot köztük. A legtöbben Terdbogart fiára voksoltak, Lucanra, A hajnal első fényére. A hírhedt ifjú a lelátó szélén ülve, csábos udvarhölgyek társaságát élvezte vörös köpönyegébe takarózva. Egyik lábát felhúzta, míg a másikat hanyagul lógatta lefelé és nagyokat nevetett közben. Hajának ezüst szálait, mintha az égiek szőtték volna fénykorukban. Arcának vonásai hűen tükrözték az őseitől öröklött fénytiszta vért, és mosoja messze a legragyogóbb volt mindenki közül. Kiköpött mása volt atyjának, Terdboghartnak, aki szintúgy mint fia, legendás kardforgató hírében állott, amire rangja is rámutatott; Isten első kardmestere. Természetesen akadtak más nemes harcosok is, akik tiszteletük tették a tornán. Mélykürt szólama alatt toppant be Bölénynyakú Edw. Gigászi csatabárdját úgy lóbálta a feje felett, mint kisgyerek a kardnak képzelt vékonyka faágat. Termetes fickó volt, robosztus vasban. Hirtelen haragú emberként ismerték, aki élt-halt egy kis csetapatéért, de királyához való hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Rőtvár ura három lándzsát tört vele, mire kiesett Edw a nyeregből. Párbajuk talán a leglátványosabb küzdelemre sikeredett az addigiak között.
Őket követte az elmúlt esztendő bajnokságának nyertese, a veretlen, és a csicsás vértjéről elhíresült, a hajadon leányzó szíveválasztottja, a Kristálylovag. Vasököl őrkapitánya bravúros támadás során verte le csataménjéről, az ifjú hölgyek nagy bánatára és a legnagyobb éljenzések közepette.

Csupán ketten maradtak nyugton a rendezvényen. Egyikük sem szólt egy szót sem, kihúzták magukat, büszkén figyelték a résztvevőket. Az ifjú király, Gor Keelend Mårhus, akinek ruházata talán a legszínpompásabb lehetett a jelenlévők sorai között, és épp oly annyira előkelő is, az emelvény közepéről szemlélte a történteket két marcona őr közrefogásában. Dús, gesztenyebarna haja, mindkét oldalt fonottan ereszkedett rá a széles vállára, eltakarva a napkirályság címerét. Hajszálai mögé rejtőzött szempár zöldebb hatást keltett a rét friss füvénél, már-már világított télidő hamvas napsütésének fényében. Arcvonása egyszerre sejtetett vasszigort és kegyelmes jellemet, küllemét talán a mesék magasztos királyfigurái jellemezhették leginkább. Fején ezüst korona csillant a rávetülő napfényben, hanem a csecsebecse központját, az istenek urának, Divinoernek keresztje alkotta. Egyszerű volt, de fenséges. Keelend felett - az aranybevonatú pányvák fölé magasodva -, termetes lobogót rángatott a szél. Az ezüst alapú vásznon aranykorong honolt hét irányba ágazó halovány napsugárral. A napkorong közepén ökölbeszorított kéz foglalta a helyet, erős markában egy-egy roppant vasat szorongatva. Pallos és pöröly egy ugyanazon markolatban forrott össze, jelezvén, Lothar gyermekei bábáskodnak a többi hét felett.