Vér és Becsület - Az őrület lángja

Első vonás - Eldur'Råu'Dul I.

Kilenc bosszú

"És egyre vörösebb az éj."
- Eldur'Råu'Dul

Rívold felé vezető úton, Suttogó fenyvesek, Ezüsthold után 1832. Ébredés havában valamikor

Fejfájásra ébredek. Émelygek. Vontatott és távolinak ható zajok maradéka visszhangzik körülöttem. Szólítanak engem, feltárják az elmém és nem eresztenek. Nagyot dobban a szívem, és egy csapásra kiver a víz, erőtlenül nyílik ki a szemem. Fájdalom járja át a testem és görcsbe rántja a mellkasom, megremegnek a tagjaim. Beletüsszentek a levegőbe, nem egyszer, sokadjára. Torkom, mintha tüskés vaspor kaparná, végül összedörzsölöm a tenyerem és lesöpröm magamról a fagyott csapadékot.

Jól esne egy erős ital... - ötlik belém a gondolat, ámde ahelyett hogy a tettek mezejére lépnék, hogy a jól bevált emerendiumi bort kotornám elő, hosszú percekig hunyorgok, míg hozzá nem szokok az éles fénynek nem mondható zord világossághoz. Az arcomat ostromló jeges szél élettelenül fütyörészik fülem mellett. Kövér hópelyheket táncoltat a szemem előtt, amelyek többsége elenyészik, amint földet ér, az erősebbek viszont megmaradnak. Lélegzetemmel egyiramban csillapodik a fülzúgásom, de még mielőtt megráznám a fejem, hogy végleg elhessegessem a kábulatom, lekotrok egy kevés havat a szekér oldaláról és megmosom vele az arcom. A fagyos lé felfrissíti a tudatom.

Gyilkos... - búgja egy végletekig elnyújtott, dermedt hang, szinte a semmiből kiindulva, vele együtt irtózatos kín hasít belém.

Azonnal a fájó ponthoz kapok. Lüktet a homlokom, a halántékom pedig, mintha csatapöröllyel ütlegelnék és a hangok... visszatértek, újra... Kiabálnak, ostromolnak, ítéletet szeretnének hozni felettem.

Te vagy a hibás. Gyilkos vagy. Megbűnhődsz bűneidért - kiáltozzák kárörvendve szüntelenül.

Zihálva kapkodok levegő után, szívem vadul veri ütemét bordáim mögött, de ellenállok a túlvilági támadóknak. Behunyom a szemem és beleborzongok a látottakba. Milliónyi, bőrüktől megfosztott fakó test kering körülöttem, arcuk helyén vérző szív lüktet. Megannyi áldozat tolong a képzeltem alkotta sűrű ködében, ártatlanok és bűnösök egyaránt. Az áttetsző foltok, egymásba mosódott, felismerhetetlen masszává sűrűsödnek, lábuk alatt csonthalmok ropognak. A felismerhetetlen lelkek halovány árnyaik egykori önmaguknak.

Érzem a szenvedésük...

Haláluk és félelmeik sajátomként élem át, de a legborzasztóbb, hogy megelvenedett szemük tükrében magamat vélem felfedezni, még az előtt, mielőtt lesújtanék rájuk. Vérük az én kezemhez tapad, az én vénáimban csordul tovább, és az én lelkem festik sanyarúvá...

Sóhajtok, és erőt veszek magamon, nem kerekedhetnek felül, nem is fognak. A groteszk foltok, mint kusza árnyékok a naplementében, megnyúlnak, végül eggyé válnak a félhomály sejtelmességével. Szivdobbanástól szívdobbanásig egyre kevesebb lidércforma liheg a nyomdokomban, végül a legutolsó is szertefoszlik és csend borul rám. Aggasztó némaság, mintha ezen pillanatokban eltávolodnék e világból. El innét, messzire a rút valóságból, túl a határon és képzeleten át egy másik életbe, ahol talán vár rám valami. A tenyerembe temetem az arcom. Nehéz a teher, gondolatok súlya alatt roskadok. Ujjaim végig húzom az arcomon, és körmömmel felszántom a bőröm. A felserkenő vér az államig csordul, majd amire lecseppen beforr a seb.