Mindig Veled

03

A piros gőzmozdony pöfögve ért be Roxmorts állomásra. Aurora, Fred és George a taláros, és színes nyakkendős diákok közt lavíroztak, hogy a hatalmas termetű, kissé ijesztő külsejű, lámpát szorongató óriás elé érjenek. Néhány elsős már ott szobrozott a kiabáló - vagy dörmögő - férfi előtt, többek között egy méz szőke hajú ikerpár, akiket Aurara jól ismert. Gracelyn és Grayson Olsen. A lány, mintha csak megérezte volna, hogy a hármas megérkezett, hátrafordult. Tekintetét egyenesen Aurorára helyezte. Egy nagyon halvány mosolyt villantott a lányra, olyan halványat, hogy akik nem ismerték Grace arcmimikáját, észre sem vették. Aztán látványosan fintorba húzta csinos arcát, ezzel undort tettetve, majd megbökte mellette álló bátyja kezét, aki szintén hátrafordult. Na, az ő arcán semmiféle halvány mosoly nem villant át, egyből undorodó, utálkozó fintorba szaladt.

Aurora megforgatta szemeit, s inkább a beszélni kezdő óriásra nézett.

- No, mind itt vagytok? Remek, remek. Az én nevem Rubeus Hagrid, a Roxfort kulcs és -házőrzője. Én foglak felvinni titeket a kastélyba. - pillantott körbe a megszeppent elsősökön - Nosza' induljunk. - brummogta, s maga előtt tartva a lámpását, elindult a sötét ösvényen. A gyerekek követték. - Egy csónakba négyen üljetek, na, nyomás! Másszatok befele!

Hagrid, aki önmagában elfoglalt egy csónakot, beterelgette őket az úszó járművekbe, majd ő is beült. Ahogy a férfi súlyos teste érintette a fát, a csónakok elindultak. Sebesen, ámde hangtalanul haladtak a víz felszínén. Aurora, aki Freddel, George-dzsal és egy Lee Jordan nevezetű fiúval osztozott egy csónakon, talárja ujját felhajtotta, s kezét óvatosan a vízbe mártotta.

Ahogy haladtak, a sejmes víz kézfejét simogatta, ujjai között azonban újra és újra kiszökkent a hűs nedű, ami mosolygásra késztette őt.

- Mit mosolyogsz? - csúszott közelebb Aurorához George.

- Semmit. - pillantott fel a fiúra és kezét ezzel párhuzamosan húzta ki a hűvös tóbol.

- Hát jó. - vont vállad csalódottan a vörös, majd fejét a menetirány felé fordította. Szemében csalódottság ült, hisz ő csak meg szerette volna ismerni a lányt. Ugyanis nem hazodott neki a vonaton: tényleg rengetegszer gondolt rá a nyár folyamán.

Imponált neki, hogy a lány nem vette fel a csipkelődésüket sőt: merészen vissza is szólt. Látszott rajta, hogy ha kell, harcias, mint egy nőstényoroszlán, ha kell, akkor ravasz, mint a róka, s ha arra van szükség, érzelmes, mint egy gyermek, kitől a kedvenc játékát kobozták el bűntetésűl. A szemében folytonosan égett a vágy, hogy bizonyítson - azt ugyan nem tudta mit, de ezt tisztán látta benne. Határozott személyiségnek tűnt, ugyanakkor kissé szeszélyesnek is, azok után, hogy a vonaton leoltotta őt, majd neki is és a testvérének is vett egy-egy édességet.

- Ne izguljatok! Hamarosan rákacsinthattok a jó öreg Roxfortra! - zendült az elől haladó Hagrid hangja, ami általános morajlást váltott ki.

A diákok izgatottan fészkelődtek, forgatták a fejüket, majd egy izgatott "Ott! Nézzétek!" felkiáltás hallatszott, mire mind a hang irányába fordultak.

A duruzsolás menten elhalt, ahogy rápislantottak a száz tornyú, csodás, ódon kastélyra. Szinte az összes diák ámulattal vegyes csodálattal bámulta a kőépítményt, s páran elképzelték, milyen lesz itt az elkövetkezendő hét évük. Milyen barátaik lesznek, milyen jól fognak szerepelni a vizsgáikon, s miként cselekednek majd szinte minden egyes perceben. Gondolom mondanom sem kell, hogy legtöbbjüknél ez az elképzelés csak részben egyezett meg a valósággal. Hisz mint mind tudjuk, az éppen serdülőkorba lépő gyermekeknek az életében mennyi boldogság, mennyi csalódás és mennyi fájdalom jelenik meg. S ami tán' a legfontosabb, mennyi viszonzott, illetve viszonzatlan szerelem kap helyet tinédzser éveikben.

Aurora is elképzelte magát, amint ott áll a Roxfort ódon kölépcsőin a hetedik éve végén, és épp kifele siet az iskolából, haza. Haza Remushoz, hogy a férfi elmondja, mennyire büszke rá, mennyire hiányzott neki a tanévek alatt és mennyire szereti őt.

Mire a gondolatmenete végére ért, a csónakok megálltak a part másik oldalán és Hagrid segítségével a diákok kikecmeregtek a szállítóeszközökből. Aurora kiszállás közben megcsúszott és szíve a pániktől heves dobogásba kezdett. Már felkészült rá, hogy csobban egyet a hideg vízben, mikor George utána kapott, s a fiú segítségével visszanyerte egyensúlyát. A lány kipirulva elmotyogott egy halk 'köszönöm' - öt, amire a vörös egy szeplős mosollyal és egy laza vállrándítással reagált.

Hagrid nyomábna elindultak a kivilágított kastély felé. Útközben többen megbotlottak a göröngyös úton, de szerencsére egyikük sem esett el. Felérve, az óriás megdöngette a hatalmas tölgyfaajtót, mire az kitárult. Az ajtóban egy fekete taláros boszorkány állt. Süvege alól kikandikált enyhén őszülő, szoros kontyba fogott haja, orrán kerek szemüvege ült.

- McGalagony professzor. Az elsősök, ha kérhetem. - dörmögte az óriás.

- Köszönöm, Hagrid. - biccentett szigorúan, miközben a férfi elsündörgött.

McGalagony professzor egy szűkös kis szobába vezette őket, ahol a diákok még levegőhöz is alig jutottak. Kik szorosan a falnak préselődtek, míg mások a tömeg középére szorultak. A boszorkány szigorúan végigpillantott rajtuk, majd így szólt:

- Üdvözlöm önöket a Roxfortban. Mint gondolom tudják, itt négy ház működik. A Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. - sorolta McGalagony. - Ittlétük ideje alatt tanulmányaikkal, illetve kviddics teljesítményeikkel nemesbíthetik házuk hírnevét. Kihágásaikért ellenben pontlevonás jár. Ne feledjék; a roxforti házaik innentől hét évig a családjaik lesznek. Viselkedjenek tehát ennek megfelelően. - pillantása gyorsan átfutott a gyerekeken. - Most pedig várjanak itt és tegyék rendbe magukat. A beosztást hamarosan megkezdjük.

A professzor ezzel magukra hagyta őket. Aurora végigsimított ujjaival összeborzolódott tincsein, majd lopva körbepislantott. A társai többségén riadalom látszott, néhányuknak az arca lefehéredett, megint másoknak enyhén zöldes színben játszott. Az Olsen-ikrekre pillantott. Rajtuk nem látszott idegessék. Mindketten biztosan tudták, hogy a Mardekárba fognak kerülni.

Tekintete ezután a Weasley-ikrekre terelődött. Fred épp George fülébe súgott valamit, mire a másik elvigyorodott és a lány felé fordult. Aurora elkapta a tekintetét, arca rózsaszínes árnyalatot öltött. McGalagony ezt a pillanatot választotta arra, hogy visszatérjen.

- Jöjjenek utánam! - s azzal elindult. Az elsősök párosával összeállva követték a boszorkát. A lány mellé valahogy a csónakban megismert Lee került, de egyáltalán nem szóltak egymáshoz.

Végül beléptek a nagyterembe, ahonnan sok-sok kíváncsi és nevető szempár lesett rájuk, de akadtak azonban olyanok is, akik alig várták, hogy végre ehessenek. Aurora ámulva tekintett fel a mennyezetre, mely mindtha ezer csikkag feküdne rajta, úgy ragyogott. McGalagony a tanári asztal elé sorakoztatta őket, szembe a felsőbbévesekkel.

- Akinek felolsvasom a nevét, az kijön ide, a fejére teszem a Teszlek Süveget, s az majd beosztja egy házba! - szigorúan végigtekintett a reszkető elsősökön, majd a pillantását a kezében tartott pergamenre helyezte.

- Barlow, Logan! - a fekete hajú fiú lassan, megfontolt léptekkel vált ki az elsősök gyűrűjéből. Lehuppant a sámlira, a fejére ejtette a Süveget, ami pár pillanattal később már harsogta is a választott házat:

- Mardekár! - a kígyós asztal tapsviharban tört ki, a fiú pedig lekapva magáról az elnyűtt darabot, az asztal felé vette az irányt.

- Black, Aurora! - a lány számított rá, hogy az elsők közt fogják kihívni, mégis meglepetésként érte. Reszketegen kifújta a levegőt, s igyekezett leplezni enyhe félelmét, míg McGalagony elé érve a fejébe nem húzta a Süveget.

- Hm.. Bájos egy teremtés, akárcsak az édesanyja. Tudásvágya nagy, ám mégse.. Mégse mondanám a Hollóhátat. Szeszélyes vagy és bátor, akár csak édesapád, Aurora! Legyen hát a.. GRIFFENDÉL!

Aurora boldogan kapta le magáról a kalapot, s már szaladt is az asztalhoz, ahol hangos ováció hangzott fel. Vigyorogva huppant le egy vörös, szeplős fiú mellé, aki mosolyogva nyújtotta a kezét felé:

- Charlie Weasley vagyok. Örülök, hogy a Griffendélbe kerültél!