Szabó P. Szilveszter Oneshots

Lázas látomás

A szemeim majd leragadnak. Megpróbálom őket nyitva tartani, de túlságosan égnek. Nem megy. 

Úgy fáj a fejem. Bármit csinálok, nem múlik el, s lassan már az egész testem is csak nehéz, izzó ólommá válik. 

Végül már mozdulni sem tudok, távolinak tűnik még körém csavart paplan is. Egy levél Nurofen tűnt már el bennem és semmi. Mintha le sem nyeltem volna. Pedig még mindig élénk bennem az összeszoruló torkom éles fájdalma. 

Apránként teljesen elbágyadok. Minden és semmi vesz körbe, de nem alszom. Ahhoz túl hangos a csönd.

Végül lemegy a lázam, és egyedül maradok.

Olyan rossz így.

Egy nehéz test csúszik mellém a takarók alá. Melegnek érzem. Kellemesen meleg, otthonosan, vigasztalón meleg. Nem olyan kínzóan, mint amilyennek a saját bőrömet érzem még most is.

– Szia – mondja Szilveszter halkan.

A hangja remegésre késztet. Vagy talán csak a gyengeség rángat még mindig? Remegve fordulok felé, s a mellkasához húzódom. Az arcom puhán préselődik hozzá, a karjait körém kanyarítja. Megpróbálom beszívni az illatát, de csak szipogni tudok. Valahogyan az agyam mégis tudja, hogy most milyen illata van. Ez a gondolat csak tovább nyugtat.

Megszorít, és helyezkedni kezd. Nem megy el, velem marad az ágyban. Halk mormolás, a dúdolásának ringató, mély dallama.

Váratlanul tör ki belőlem a sírás. Rekedten, levegő után kapkodva zokogok. Fáj most sírni, mégis jólesik. Jólesik, hogy a torkom csíp, a légcsövem összeszorul és belülről igyekszik megfojtani. Arcomat, mint nedves talajt a nyári zápor, áztatják a könnyek, szempilláim fáradt fűszálakként hajolnak a szemem alatti sötét gödörbe. Hagyom, hogy minden kiszakadjon. A könnyeim Szilveszter pólójába itatódnak, teljesen eláztatják azt is. Úgy tűnik, nem zavarja. Csak még közelebb húz magához, a tenyere a hátamon köröz.

Ajkait a hajamba temeti, puha, lassú csókokkal hint, s közben tovább simogat. Ha lehetne a testébe olvadnék, hogy az ő bőrét viselhessem a sajátom helyén.

Szilveszter lejjebb hajol, arca a halántékomhoz szorul, s hiába érzem máskor forrónak, most egészen hűvösen simul hozzám. Újabb remegés szalad le bennem a gerincem mentén, s az összes csontomat megrezegteti. Erre ismét erősebben ölel. Átrohan rajtam a gondolat, vajon össze tudna-e roppantani, vagy egyszerűen csak eltűnnék a mellkasában, mely most szakadozva emelkedik meg.

– Jól leszel – suttogja a fülembe. – Hamarosan jól leszel. Addig pedig itt vagyok veled.

– Köszönöm – nyöszörgöm rekedten. Feljebb küzdöm magam, hogy arcomat a torkára fektethessem. Ujjaim görcsösen mélyednek a vállába. Lehunyom a szememet, a pilláim puha bőrét seprik. Cserepesen sebes  ajkaimat szétfeszítem, s újabb szavakat csikarok ki száraz számon. – Kérlek, most éjjel ne menj el!