Szabó P. Szilveszter Oneshots

Tudunk valamit - szpsz x vzs

Zsuzsinak hosszú napja volt. A múlt éjjel is alig aludt, s most is úgy érezte, képtelen lesz rendesen kipihenni magát. Kedvtelenül ballagott végig a Mozsár utcán az autója felé. Sötét volt már, a hideg levegő az arcát csípte. Lába elé nézett, a járda szürkeségébe temette tekintetét. Mindenki érzi néha úgy, hogy legszívesebben köddé válna. Most ő volt így vele. A szemét csípte valami síráshoz közeli érzés, ám nem merte megdörzsölni, még rajta volt az előadás után fent hagyott smink. Újabb hullámban szorult össze a torka, s egy könnycsepp erőszakolta magát a szemébe. Nem érdekelte, az autó is mindjárt itt lesz. Megdörzsölte a szemét, s felnézett, hogy tekintetével az autót keresse.

Megtalálta azt is, ám valami egészen más ragadta meg a figyelmét. A kocsija túloldalán egy füstfelhő gomolygott, a közepén Szilveszterrel. A férfi fekete kabátjában vetette csípőjét a saját csomagtartójának, s kezeit karba fonva tartotta cigarettája utolsó izzó centijét. Biccentettek egymásnak, egyikük sem szólt semmit.

Zsuzsi nem tudta, Szilveszter észrevette-e az arcán legördülő könnycseppet. Megpróbálta úgy kinyitni az ajtót, mintha nem azon szorongana, mit gondol most a háta mögött ácsorgó férfi. A zár kattant végre.

Az autóban ülve előhúzta a telefonját. Nem fogadott hívások valakitől, akiről jelen pillanatban nem tudta, hogy mit is gondoljon igazán.

Most újra Szilveszter felé pillantott volna, ám az már nem volt ott, ahol korábban. A szürke autó fényszórója még utoljára rávillant, mielőtt ő is elindult volna. Haza, ahol semmi jó nem várta.

Egy hét telt el. Egy, meglehetősen szörnyű hét.

Zsuzsi kedves mosoly mögé bújtatta kedvetlenségét, mikor a musical-est színpadára lépett. A zene felcsendült, arcát pedig átengedte a dal érzelmeinek.

Oly rémisztő és magányos az éjjel...

Ahogy a szavak sorra hagyták el a száját, egyre csak egy emberre tudott gondolni. Nem volt ereje hozzá, hogy elűzze őt. Csak ártalmatlan gondolatok, súly nélkül. Csak a képzelete tökéletes játéka, hogy a dal segítségével kimenekítse őt a valóságból.

Ölelj már át! Vágyom rád, fázom, drágám...

Éneklés közben szinte már esdekelt a hangja, s nem érdekelte, hogy ez most csupán egy koncert, nem előadás. Most ő volt Én és vágyott a férfira, hogy az megmentse. Hogy ott legyen neki, úgy, mint ahogyan arra addig senki más nem volt képes. Legalábbis utólag mindig így érezte.

S ekkor megszólalt mögötte Szilveszter hangja. Tehetetlenül remegett bele abba az ismerős mélységbe, mibe a férfi rántotta. Lassan fordult felé. Szilveszter hófehér ingben volt, a két felső gombot már korábban kigombolta, a zakót rég levette. Homlokán izzadság gyöngyözött, gyöngyházfénybe vonva arcát és nyakát. A szemei két smaragddal futtatott, mély tóként villantak, hullámaikba hívva táncra.

Már együtt énekeltek. Közelebb léptek, Szilveszter szeme pedig megrándult. Zsuzsi nem értette, most miért néz rá így a férfi. A gyanakvó villanás után, minta soha nem történt volna semmi, Szilveszter ismét olyan volt, mint mindig. Csak egy pillanatnyi zavar az időben.

Túl hosszú volt az est, s mikor végeztek, Zsuzsi minél hamarabb szeretett volna hazajutni. Ebből a szempontból talán szerencséje is volt vele, hogy Szilveszter hozta el – az ő autója pont aznap reggel adta fel a szolgálatot.

Egymás mellett baktattak ki az autóhoz. A novemberi hideg most is arcukat csípte. Szilveszter cigarettát húzott elő, majd rágyújtott. Megpróbált lemaradni, hogy ne Zsuzsi arcába fújja a füstöt, ám a nő nem hagyta.