Szabó P. Szilveszter Oneshots

Kávéscsésze

Nehezen, de végül kibontakoztam az öleléséből. Az illata még mindig az orromban volt, szinte elbódított. Próbáltam kerülni a tekintetét, de nem tudtam megállni, hogy folyton a szemét keressem. Nem bírtam elviselni magamat. Már hetek óta csak szenvedek a közelében. Az a fajta szenvedés ez, ami függővé tesz, nem hagy nyugodni. Miért nem mondom el neki egyszerűen? Túlságosan féltem az elutasítástól, ami ezerszer jobban fájna, mint a néma vágyakozás.

- Hát akkor - kezdte Szilveszter a tarkóját vakarva - köszönöm a kávét, meg mindent. Akkor azt hiszem én most... szóval... megyek.

- Igen szia! - A becsukódó ajtó egyre szűkülő résén keresztül figyeltem, hogyan távolodik a lépcsőházban.

Ahjj, olyan esetlen volt ez az egész, ahogy becsuktam mögötte az ajtót és elment. Kínosabb már nem is lehetett volna. Mindent elcsesztem. Egyszerűen nem tudok normálisan viselkedni a közelében, és ezzel őt is kényelmetlen helyzetbe hozom. Barátok. Csak ez az egy szó lebegett a szemem előtt, ahogy leültem a konyhaasztalhoz. Meredten bámultam az üres kávéscsészét. Azt a kávéscsészét, amit néhány perccel ezelőtt még a kezében fogott, és ivott belőle. Hirtelen felindulásból az ablakhoz futottam, és az utcát kezdtem pásztázni. Nem volt nehéz észrevenni, Szilveszter bárhonnan kitűnt a magasságával. Éppen a kocsijának dőlve állt a járdán. Még innen is láttam, hogy ideges. Nem tudtam mi baja lehet, nem rég még teljesen jól volt, legalábbis úgy tűnt. Még pár másodpercig mozdulatlanul állt, majd ahelyett, hogy beszállt volna a kocsiba gyors léptekkel ismét a kapu felé indult. Idegesen járkáltam körbe-körbe a lakásban. Mit hagyhatott itt? Semmit nem láttam, ami az övé lett volna, akkor meg minek jön vissza?

Meglepően hamar hallottam a kopogást. Biztos voltam benne, hogy futott, normális tempóban nem lehet ennyi idő alatt feljönni a lépcsőn, bármennyire hosszú lábai is legyenek valakinek. Mikor egy nagy levegő után kinyitottam az ajtót, Szilveszter óriási lendülettel viharzott be rajta, és teljes lendülettel ütközött nekem, az ajtó pedig lendületből visszapattanva csapódott be mögötte. Csak pár centi választotta el az arcunkat. Látszott rajta, hogy meglepõdött, nem így tervezte a megérkezést. - A pokolba az egésszel - morogta az orra elé, vagyis inkább az orrunk elé, mert nem sok választotta el a kettőt.

A következõ pillanatban pedig már csókolt. Olyan mohón, mint az, aki hosszú szomjazás után végre vizet talál. A kezét a derekamra tette, még közelebb húzzott magához. Először nem fogtam fel, hogy mi történik, egy pillanatra teljesen lebénított a meglepetés. A rövid sokk után ugyanolyan szomjasan csókoltam vissza. Lelki szemeim előtt számtalanszor lejátszódott már ez a jelenet, de most ezerszer jobb volt, nem hasonlítható az addigi álmodozásaimhoz. Beletúrtam Szilveszter hajába, amire már olyan régóta vágytam, mire belenyögött a csókunkba. Alig hittem el, hogy ez tényleg megtörténik, hogy most tényleg semmi nem választ el minket, éreztem ahogy a szíveink ugyanolyan hevesen vernek.

Végül lassan elváltak az ajkaink, és Szilveszter a homlokát az enyémnek támasztva suttogta - Szeretlek. Már nem bírtam tovább. Nem tudtam megint azzal a tudattal elmenni, hogy nem mondtam el neked. Hülye voltam.

- Én is szeretlek. - Még mindig nehezemre esett megszólalni. - Van róla fogalmad milyen jól esik ezt kimondani előtted?