"Nem lehet furcsább"

I.

Egy izzasztóan meleg szeptemberi nap volt, az iskola kapuk már ugyan megnyíltak, de a sok kamasz még nem igazán szokott hozzá, hogy mindennap szerencséjük van meghallgatni legalább tízszer az idegtépő csengő nyivákolását. Délután 4 felé járt, a legtöbb diáknak a nap ezennel véget is ért, ám nem mindenki vonult még haza vagy kollégiumi szobájába a kötelező órák után. Egy már meg-megkopott kockás Vans cipő baktatott végig a folyosó régi kövein. Ennek a lábbelinek gazdája egyébként, egy magas, vékony, barna hajú és szemű ifjú, kinek hátán fekete gitártáska díszelgett, válláról pedig lelóg egy egyszerű vászon táska, ezek a tárgyak már lassan egybe folytak személyiségével.

A kamasz fiú egyébként gitár órára sietett, ez volt az egyetlen dolog, ami miatt szeretett iskolába járni, meg persze az éneklés miatt is. Ezek a tevékenységek nem hobbivá, hanem a legnagyobb szerelemmé fejlődtek benne az elmúlt 9 évben. Most épp 17 éves, a héten kezdte a 11 évét. Belépett a kissé szépség hibás ajtón, őszinte érdeklődéssel foglalt helyet a vöröses székek egyikén. A drámásoknak még nem ért véget az órájuk. A gitáros egyébként sokáig gondolkodott azon, hogy ebbe a csoportba is jelentkezik, hiszen igazán vonzotta az irodalom, a versek, a darabok, a regények. De nem maradt már erre ideje, igy hát kissé fájdalmasan, de határozottan adta fel ezt a vágyát a zenélés érdekében.
Egy kissé furcsa fiúra tekintett fel, akinek arca még csak nem is ismerős neki. Vagy gólya, amit ránézésre nehezen hisz, vagy idősebb, csak átjött a gimnáziumukba, nem tudta biztosra, hogy melyik, csak azt, hogy még sosem látta a győri iskola falai között. Sajátosan volt szép, egy ilyen tekintetet megjegyez az ember... Azok a zöld szemek..

-Walt Wittmann - Ó Én! Ó élet. -szavalni kezdett, a haja göndörkés volt és sötét barna. Zöld szemeivel egy pontra meredt, nem igazán vette fel a szemkontaktust senkivel, klisésnek és zavarónak találta. Talán ehhez a vershez szükség volt erre a megszokottól eltérő jellemre, külsőre és viselkedésre. Végig komoly, ideges, felháborodott volt. A közönségben ülő kamaszt valami elképesztően megfogja az előadásának módjában, szokásos őszinteséggel nem tagatta le érdeklődését, arcára minden kiült. A zöld íriszekkel rendelkező pedig a vers végére óvatosan, levitte a hangsúly, szemeit a padlóra szegezte -"A válasz az, hogy létezel. Féltesz. Ölelsz. Szeretsz. Beleálmodtak egy tragikomédiába. Súgóra nem volt pénz, de a szövegkönyv az a tiéd."- A dráma tanár megtapsolta őt, hasonlóan cselekedett az ifjú barna szemű is. Mindenkit teljesen levett a lábáról ez az ismeretlen srác.

-Szép volt! Az egyik legszebb.. Péter, ugye?

-Igen. S köszönöm.-ezzel a mondatával vonul le a színpadról, majd egyenesen ki a teremből. A másik fiú utána ment, nem akarta elengedni, belső késztetést érzett arra, hogy megossza vele a véleményét.

-Bocsi! Péter, igaz?- a megszólított fiú válaszul csak bólintott.- Nagyon tehetséges vagy. Tényleg.

-Köszi. -leszegezte szemét, talán, mert egyrészt meglepte és zavarba hozta az idegen fiú kedvessége, vagy talán azért is, mert takarni akarta könnyes szemeit, látványosan elérzékenyült a szavallat közben.

-Egyébként Barni vagyok, Héra Barnabás.

-Gaál Péter, Peti. Örültem, de mennem kell. Szia, Barnabás.

-Viszlát, Péter.

--------
Szép napot, kösz, ha elolvastad.
/mindenkit puszilok csá/