"Nem lehet furcsább"

XVII.

Szokásához képest késett, végig rohant az aluljárón, majd a peronon, végül pedig csomagjaival együtt a vonatra. A szokásos helyük foglalt volt, ezért el kezdett kutatni a vagonokban, de a kisgöndört sehol sem találta, még az utolsó négyesig reménykedett, de aztán muszáj volt elfogadni azt a tényt, amivel szembesült. Barátja nem volt a vonaton.

@beraharni: PETI, hahó, merre vagy?
@beraharni: légy szí válaszolj. ne csináld ezt velem...

Nem írt vissza, sőt még csak meg sem nézte. A gitáros elkezdi magát belehergelni a helyzetbe. Rohadtúl fél.. Felhívja. A telefon számát ugyan nem tudta, (miért nem? Fel kellett volna készülnie az ilyen és ehhez hasonló helyzetekre!) ezért Instagrammon csörgette rá, hisz' amúgy is ott szoktak beszélni. Minden alkalommal kicsengett, de kitartóan újra tárcsázta, végül végre felvette.

-Haló?-a verselő hangja meglehetősen bágyadtnak festett, talán saját mivoltját sem tudta abban a pillanatban. Mi történhetett vele ilyen rövid idő alatt? Miért hagyta magára?

-Mi van veled, Péter? Baj van, basszus?

-Barna, te vagy az? Bocsi, hogy nem vagyok a vonaton.

-Nem baj, az nem érdekel, azt mondd már, hogy mi a fene történt! Hallom a hangodon!

-Semmi. Este megyek be.-Letette a telefont, a Héra fiú abszolút nem értette, hogy mi is történhetett. Olyan békésen végződött. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen? Valószínűleg, mert most megint mindent ellepett a köd, Peti hiába is próbálta eltitkolni előtte. Érezte a hangján, ahogy ismét remegve képezte a szavakat. Elsírta magát. Elmélázva bámul ki az ablakon, nézi az elsuhanó tájat. Lassan telt az idő, még annál is lassabban, ahogyan szokott.

...

Péter pedig szintén ebben a tempóban pakolta össze a cuccait, eddig az ágy szélénél gubbasztott, barátja hívása miatt tért magához. Nem tudta elmondani Barninak, szegény fiú meggyűlőlné önmagát. Pedig nem ő tehetett róla, (vagyis inkább nem csak ő,) hogy apja meglátta őket, miközben ajkuk találkozott. Megvárta, míg a gitáros elhagyta a házat, csak akkor esett neki fiának, mikor egyedül maradtak. Ismét arcát találta el előszőr, kézzel, majd ököllel is. Nem emlékezett már arra, hogyan került a földre, (összeesett, vagy ide is csak a férfi taszította,) egyszer csak ott találta magát. Párszor még bordáiba rúgott, s taposott. Végül magára hagyta a padlón zokogó srácot. Minden porcikája sajgott, leírhatatlan fájdalmat érzett, de talán nem csak emiatt sírt. Miért kapott ekkora terhet az élettől? Miért kell ezt a kérdést neki ilyen rohadt fiatalon annyiszor feltennie önmagának? Mivel érdemelte ki? Még gyerek volt, s annyi fájdalmat megélt már, amennyit sok felnőtt sem bírna el.

Elindult. Minden lépés, (egyébként az egyhelyben állás is) borzasztóan nagy szenvedéssel járt. Böröndjét nehezen húzta, szinte vonszolta maga után, mivel eséskor mindkét keze megzúzodhatott. Már most kezd bedagadni, belilulni. Valahogy felkászálódik az este 7-kor induló vonatra, szinte beesik az egyik székbe. Ez nyilván rossz ötlet volt, az érkezésbe belefájdult az összes bordája. Felszisszent, az utastársai furcsán néztek rá. (Persze, ők nem láthatták a göndör testét ellepő a véraláfutásokat.) Kint már sötét volt, olyan amibe az ember szívesen elveszne... Lecsukta szemeit, de nem aludt el, csak amennyire tudta kikapcsolta a fejében zakatoló gondok sorát.

Persze a fájdalom, az nem múlik el, még ilyenkor is éget, ebben a színtiszta üres formában.

Leszállt a járműről, az a pár perc séta még sosem volt ilyen nehéz. Az iskola kapuk zárva voltak, hirtelen nem tudta, hogyan kéne kisakkoznia a bejutást. Barna.. Neki, neki határozottan nem írhat, túl hamar kiszendé belőle, hogy mi is történt. És ő... még nem tudott volna vele erről beszélni. Az egyik szobatársát kezdte el Messenger-en hivogatni. Már a második csöngésre válaszol, és hiába idegen, az ő hangja is túl árulkodóan szólt bele a telefonba. Aggódott érte. Pedig nem sokszor beszéltek, komoly dolgokról pláne nem. Észre se vette, hogy ennyire kiismerhető. Jobban kéne vigyázni arra, hogy kinek mit is mutat. Még a végén még nagyobb szarba keveri saját magát. Mintha ez nem lenne elég.