Legyél a barátnőm, légyszi [Lando Norris fanfiction]

2. fejezet...

...amelyben Lottie találkozik élete szerelmével és leégeti magát (csak a szokásos)

LOTTIE

Mindig abba az emberbe szeretek bele, aki egy bizonyos ponton összetöri a szívemet. Ja, szívás. Tudom.

Az egész óvodában kezdődött.

Rickie Townsennel, azzal a majommal, aki egy szerdai napon úgy döntött, hogy már nem velem felezi el az uzsonnára kapott szendvicsét, hanem az áruló Cassy Martinsszal. Aztán ott volt Peter, az erdei táborból, akinek még csak a vezetéknevét se tudtam, de azzal, hogy leöntött paradicsomlevessel az egész ebédlő szeme láttára, mert meg mertem kérdezni, hogy lenne-e kedve velem jönni a táborzáróra, már nem is akartam. Felsőben jött Chris, aki amúgy egész okés volt, egészen addig, amíg szemüveges nem lettem (a franc essen a haszontalan és cseppet sem gömbölyű szemgolyóimba) és a "Pápaszem" becenevet nem aggatta rám. Igazán kreatív, Chris, köszönjük. Jobban belegondolva, a gimis barátaim amúgy mind kifejezetten rendesnek tűntek az elején, csak aztán valahogy mégis mind azt mondták, hogy nem velem van baj, csak egyszerűen nem érzik a szikrát meg ilyen baromságokat aztán pár hónapra rá kikötöttek valami szőke balerina vagy úszó csaj mellett, akivel láthatóan már tökéletes volt az összhang.

Mindig rosszul választottam. Mindig.

Aztán egyszer csak ott volt ő, a legelérhetetlenebb, legtávolabbi srác a világon és tök hülyeség volt az egész, de szépen lassan beleszerettem a távoliságába és az elérhetetlenségébe. Nem is ismertem. Nem is ismerem.

De annyira távoli és annyira elérhetetlen volt, hogy egy percig nem kellett azon aggódnom, hogy majd összetöri a szívemet. Tök baromságnak tűnhet, de ha annyiszor átgyalogoltak már a lelkeden, akkor te is választanál valakit az elérhetetlen és távoli kategóriából, aki biztosan nem fogja darabokra törni a szívedet. Vagy nem, mert normális vagy, de ezt most hagyjuk.

Még csak azt se tudom, mikor tűnt fel először, hogy az ország egy pontján létezik ez a valaki, akit soha, de soha nem fogok ismerni, de egy kicsit mindig vágyni fogok arra, hogy ismerjem. Azt hiszem, szeptember volt. A nap még sütött, de a levelek már sárgultak és minden olyan színes és melankolikusan szép volt, a levegőnek meg olyan illata volt, amiből az ember tudja, hogy már nincs messze az óraátállítás. Ennek lassan öt éve.

Öt éve itt van ez a lehetetlen spirál az életemben, ami egyszerre tudja, hogy nem is szabadna léteznie, mert az ember nem szerelmes valakibe, akit nem is ismer, de ugyanakkor újra és újra tovább csavarja és szövi magát minden egyes alkalommal, amikor meglátom a féloldalas mosolyt vagy a narancssárga overált. Vasárnaponként ott csüngtem a tévé előtt. Végignéztem őket.

Minden. Egyes. Futamot.

Hogy ez megszállottság-e? Valószínűleg. De kényelmes? Tökéletesen. Megnyugtatja a lelkemet, kellemes melegséggel tölt el a tudat, hogy ez a szerelem sosem fog összetörni és a szívembe taposni. Tudom és tökéletesen tisztában vagyok a ténnyel, mert biztos vagyok abban, hogy sosem fogunk találkozni. Pont ezért jó.

Most viszont itt áll előttem.

A fiú, akibe évek óta kitartóan szerelmes vagyok. Aki azt se tudja, hogy létezem. Akiben pont az a jó, hogy annyira távoli és elérhetetlen, hogy biztos volt, hogy nem töri a szívemet.

Pislogok egyet aztán kettőt és mire a harmadikat is pislantanám, a mankóm nagy csattanással elvágódik a földön, én meg egy kicsit szeretnék elsüllyedni szégyenemben. Az nem létezik, hogy ez ő.

Soha nem szabadott volna találkoznunk. Az egészben az volt a jó, hogy soha nem fogunk találkozni.

Most mégis itt van. Lando Norris itt áll a kórterem ajtaja előtt és csak néz. A szemöldökét ráncolja, mintha felismert volna, pedig az lehetetlen és ezt ő is tudja, meg én is, mert soha, egyetlen egyszer sem találkoztunk még, mert ebben pont az volt a jó, hogy ő épp azért az álmaim pasija, mert csak az álmaimban létezik...