Legyél a barátnőm, légyszi [Lando Norris fanfiction]

1. fejezet...

....amelyben Lando még mindig Norris (akkor is ha éppen kórházat látogat)

LANDO

Sosem szerettem a nevemet.

Az emberek minden bemutatkozás alkalmával visszakérdeznek (igen, mint a színész, nagy poén, még soha senki nem mondta) vagy megkérdezik, hogy rokonom-e a színész (nem és légyszi egy szar poént se süss el ezzel kapcsolatban, mert mindegyik csapnivaló). De aztán egyre több eredményhirdetésen hallottam vissza. Meg aztán ott volt az a sok plakát, meg szerződés, amiken mind ott volt a nevem meg az emberek a lelátókon, akik állandóan az idióta nevemet kiabálták.

Kettőt se pislogtam és híres lettem a nevemmel együtt. Úgyhogy muszáj volt megszeretnem vagy legalábbis megbarátkoznom vele.

Mégis minden egyes alkalommal, amikor be kell mutatkoznom valakinek, ott az a kellemetlen bizsergés a gyomromban. Főleg, mivel általában nem kell bemutatkoznom. Az emberek már azelőtt tudják rólam, hogy ki vagyok, mielőtt megszólalhatnék. Írjuk át, ez borzasztóan nagyképűnek hangzott! Ja, hogy így van? Jó, akkor mindegy. Az emberek felkapják a fejüket, ha elsétálok mellettük; néhányan igyekeznek leplezni, hogy ismernek valahonnan, néhányan odajönnek hozzám és egy fotót vagy aláírást kérnek, néhányan pedig olyan feltűnően bámulnak meg, hogy attól még ennyi év után is zavarba jövök. De általában ismernek.

Úgyhogy amikor megrázom az ápolónő felém nyújtott kezét, az a hülye bizsergés újra ott van a gyomromban. Kellemetlenül és idegesítően. A nő arcáról süt, hogy fogalma sincs, ki vagyok, de nem is különösebben érdekli. Úgyhogy bemutatkozom. Kinyújtom a kezemet, kimondom a nevemet és közben ízlelgetem azt a két szócskát, amit egész életemben rühelltem.

Nézem a nő arcát, amire egyszerű megvetés és az van írva, hogy mérhetetlenül idegesítem. Semmi gond. Gondolom. Az érzés kölcsönös. Vagy ha nem is kölcsönös, de azt egészen biztosan érzem, hogy szeretnék mielőbb kilépni ebből a beszélgetésből, ha lehet.

Az ápolónő - aki három másodperccel ezelőtt Mrs. Westonként mutatkozott be - ferdén méreget, a tekintete pedig pontosan azt üzeni, hogy a szemében csak egy újabb önjelölt sztárocska vagyok, aki csak azért látogatja meg a beteg gyerekeket, hogy újabb médiafelhajtást csinálhasson belőle. És mielőtt azt hinnéd, hogy ennyire jól tudok olvasni mások gondolataiban, a képlet ennél jóval egyszerűbb. Szimplán aki nem hallotta Mrs. Weston előbbi kirohanását a kórház 50 méteres körzetében, amire akkor zendített rá, amikor én begurultam a parkolóba, az egyszerűen süket. De próbálom ignorálni a tényt, hogy Mrs. Weston a háta közepére sem kíván engem meg a sporttáskámat a vállamon, tele McLarenes repi cuccokkal.

Megköszörülöm a torkomat. - Két hete telefonáltam, a gyerekosztályra jöttem - frissítem fel Mrs. Weston emlékezetét, akinek mintha kezdene derengeni valami, mert hirtelen összecsapja a tenyerét.

- Hát persze. Az autóversenyző - nyomja meg az utolsó szót olyan erősen, mintha minimum pestises lennék. - Nos, ki kell még töltenünk pár papírt, szerződést, ilyesmiket... A kolléganő segít, biztos vagyok benne. Heather! - kiáltja el magát olyan hangosan, hogy egy pillanatra én is összerezzenek.

Egy fiatal lány - Heather - jelenik meg a folyosón futva, szintén fehérben, a névtáblája vörös betűkkel hirdeti, hogy a kardiológiai osztályon dolgozik. Amint meglát, hirtelen elvörösödik és a szoros copfba fogott haja végével kezd el játszani, de rögtön abbahagyja, amint Mrs. Weston a kezébe nyom egy köteg papírt.

Az ápolónő összehúzott szemöldökkel újra felém fordul. - Tilos az épületben fotó illetve videófelvétel készítése valamit értelemszerűen ezek nyilvánosságra hozása, hiszen el se készülhettek volna.