Ments meg!

Ez nem történhet meg...

Egy pár percig még sírva, és sikítozva tűrtem az ütéseit. Abban reménykedve, hogy mondjuk Olivér szokásához híven a legjobbkor jön, és így az Uram abbahagyja a verésemet, de ez most nem történt meg.

Innentől már csak feketeségre emlékszem. Gondolom elájultam. Most még annyi se volt benne hogy felfektessen az ágyra. A sarokban ülve kelek. Megpróbálok felállni, de nem sikerül. Amint a lábamra támaszkodok, az felmondja a szolgálatot. A bal lábamon lévő alvadt vér alól alig látszik ki a bőröm szinte már fehér színe. A jobb lábam meg tele van lila foltokkal. Jobb híján a karommal vonszolom magam a földön. A fürdőszobába vánszorgok. Le akarom mosni a sebeimet. Rátámaszkodom a kéz mósóra, és belenézek a tükörbe. Olyan vagyok mint egy zombi. Az arcom földagadt, a szám, és annak környéke véres, a homlokomon egy vágás nyom-amit nem tudom, hogy sikerült megszereznem-. Azonnal megbántam hogy megnéztem magam, ezért gyorsan vissza is ereszkedtem a földre. Bekúszok a zuhany sarkába és megpróbálom elérni a csapot. Végül egy öt perces szerencsétlenkedés után sikerül is megnyitni a vizet. Föl szisszenek, ahogy a jéghideg víz a lábamhoz ér. Egy tusfürdős dobozzal piszkálom a csapot a piros pötty felé-meleg víz-. Amikor kellemesen langyos lett a víz, finoman megpróbáltam lemosni a lábamra száradt vért. Megpróbáltam ezt a ruha alatt is, de annyira fájt mindenem hogy nem tudtam levenni a ruhámat, így ez elég nehéznek bizonyult. Csupa vér az is, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudom belőle kimosni.

Amennyire sikerült megmosakodtam. A felduzzadt arcommal, és a lila foltokkal sok mindent nem tudok kezdeni. Azok maradnak úgy, ahogy vannak. Visszamentem a szobába és át öltöztem. Így legalább hasonlítok egy normális emberre. Persze a verés maradványain kívül.

Eszembe jutott amit tegnap Zsolt mondott: „Soha többé nem mész sehova egyedül!" Ezt vajon komolyan gondolta? De én itt meg fogok őrülni. Legalább Milánékhoz el kell mennem. Tudniuk kell a velem történtekről, és arról hogy tudja ki Ő. Legalábbis ránézésre tudja, hogy rendőr.

A megbeszéltek szerint holnap lenne találkozónk náluk. A szokásos minden második nap. Így nem tudok elmenni holnap se. Sőt hónapokig se. Legalábbis egyenlőre, fogalmam sincs, hogy mikor fogok lábra állni.

Egy órán át bámultam ki a hálószoba ablakán. Zárva volt. Nem terveztem kiugrani rajta, de jól esne egy kis friss levegő. 10 órakor már szoktam enni, így most nagyon éhes vagyok. Nincs sok kedvem legurulni a lépcsőn, de muszáj lemennem.

Elindultam a lépcső felé. Így a földön kúszva ijesztőnek tűnik, a lépcső ahol máskor simán le-föl rohangálok. A korlátot szorongatva próbálok lejutni. Ahogy leérek, látom, hogy így a hűtőt se fogom felérni. A konyha sarkából áthúzok egy műanyag széket a hűtő elé, és arra ülök föl. Kiveszem, a félig késsz salátát, és azt kezdem el enni.

Nem tart sokáig, nem volt sok. A mosogatással kivételesen nem bajlódok. Csak felrakom az üres műanyag tányért a konyhapultra. Lehuppanok a földre, a széket is ott hagyom. Az ajtó felé veszem az irányt. Tényleg szükségem van egy kis friss levegőre. Hirtelen nem érdekel az emberek furcsa nézésének tudata, a tömeges undor irántam. Tudom, hogy ez történne, ha kimennék, de egyszerűen nem érdekel. Ki akarok menni, és kész.

Az ajtó kilincset épphogy elérem. Nem nyílik. Mi a franc? Komolyan képes volt rám zárni??? Szinte azonnal elindulok az ebédlő ablakai felé. Zárva. Konyha ablak. Zárva. Már csak a nappali ablak marad, amit nem néztem meg. Magamban elmondok néhány imát. Csak van annyi esze hogy nem hagy itt egy kinyitható ablak nélkül. És ha valami baj van??? Kigyullad a ház??? Vagy a cetlis pasas betöri az ablakot és sarokba szorít???

Jajj tényleg, a cetlis pasi. Ő nem engem akart bántani ugye?? De én számára szinte azonos vagyok Zsoltal.

-A francba. - suttogom halkan

Amint ezek a szavak elhagyják a számat robbanást hallok a bejárat felől. ÉG A HÁZ!

Nincs időm gondolkodni azon, hogy ezt ki csinálta, hogy csinálta, és miért csinálta. Az ablak felé nyújtózom, és már érzem is az arcomon a fojtogató meleget. Nem érem föl. Itt egy kis szekrényt húztam oda, amire föl tudok ülni. Kétségbe esetten rángattam az ablak kilincsét. Ez is zárva. Eddig azt sem tudtam, hogy ezeket az ablakokat be lehet zárni! Elkezdtem teljes erőböl püfölni az ablakot. Már fáj az öklöm, és hisztérikusan sikítozok segítségért. Az ablakoknak köszönhetően tudom, hogy senki se halja, de hátha valaki meglát. Bár láthat, én akkor se fogok a fákon kívül mást nézni. Legalább az utolsó dolog, amit látok a természet legyen, ne a tétlenül álló emberek.

Közben már az egész ebédlő ég. A lépcsőfeljáró még szabad. Nem tudom meg magyarázni, hogy miért, de olyan érzésem támadt, hogy nekem az lesz a legjobb, ha fölmegyek az emeletre. Nem tudom miért, egy megérzés. Leesek a kis szekrényről, és szembenézek a fél házat már bekebelező vörös lángokkal. Nem túl bizalomgerjesztő. A könnyeim potyognak, a szám körüli sebeket csípik, de tovább vánszorgok. Éppen időben takarom el az arcom, amikor a tűz miatt szétpattanó üveg képek szilánkonként törtek szét, és csapódnak le a szobában. Éreztem, hogy a karomba bele ált néhány, de legalább nem az arcomat találták el. A tűz a polcokon keresztül tovább terjed, és majdnem eléri az ablakot, amit ez előbb próbáltam kinyitni. Úgy érzem, hogy a tűz körbevesz. A meleg fojtogat. A ruhaujjamba temetem az arcom. Végigkúszok az üvegszilánkokon. Annyira fáj mindenem, hogy ezt már meg se érzem. Annyi erőm marad, hogy a lépcsőfordulóig felmenjek. Mintha a kezemből elszálna az erő. Egyszerűen képtelen vagyok tovább húzni magam.

Kész, vége. Föladtam. Nembírom tovább. Elég volt.