Ments meg!

Így jutottam el idáig.....

Régen volt, de még emlékszem, emlékszem arra a napra amikor alig 10 évesen realizáltam hogy Édesanyám belehalt a születésembe. Aztán persze jött a felismerés, miszerint az Apa szerepű férfi is hiányzik az életemből. Persze, annyi idősen csak annyit fogtam föl, hogy nincs, aztán hogy van valahol, csak elment, nem szeret. Persze ennek a „nagylányos" változata az, hogy nem vállalt. Szerencsésebbektől sokat hallottam a kedves rokonokról akik segítik őket még itt is, sőt! Volt szobatársam, akit végül egy kedves nagybácsi mentett ki onnan. Én meg? Az én családom? Talán 14 éves lehettem amikor már voltam annyira makacs hogy kinyomozzam ennek az okait. Hiába a zárt ajtók, ablakok maradtak még. Akkoriban ezt majdhogynem elvemnek tartottam. A szörnyen egyszerű rendszernek és biztonságnak köszönhetően gyorsan rátaláltam a rideg valóságra miszerint: kedves nagybácsi a láthatáron sincs, a nagyszüleimet pedig annyira nem érdekeltem hogy árvaházba adtak. Ennyit tudok a származásomról. Ennél többet nem találtam, és őszintén szólva nem is érdekelt ezek után. Kell a fenének család! Legalábbis akkor hisztis kamaszként ezt lebegtettem a szemeim előtt.

Nem szerettem az árvaházat. Sőt, valószínűleg ez nagyon enyhe kifejezés. Gyűlöltem ott lenni, abban a közösségben, abban a folyamatos hangulatban.. Egyfolytában csak az járt a fejemben hogy jobb is lehetne, és önhibámon kívül lett ilyen az életem amilyen, 18 éves koromig még csak lehetőségem sincs hogy változtassak rajta.

Emlékszem, amikor kisebb voltam még próbáltak hitegetni a nevelők hogy lesz családom, örökbe fogadnak és lesz Apukám, Anyukám, sőt, még nagyszüleim, unokatestvéreim, és rengeteg rokonom is. Természetesen tisztában voltak vele hogy ez esélytelen, hiába voltam aranyos, szőke kékszemű, csecsemő, vagy utána kis totyogó. Mindenki tudta hogy abból az árvaházból, ha csak saját szülők/rokonok nem vesznek vissza akkor kijutni egyszerűen lehetetlen. Az igazgató ha így, ha úgy, de mindig elintézte hogy maradjunk. Neki ebből volt pénze, pályázatok, a megnyertek sikkasztása.. Voltunk páran akiknek volt lehetőségünk megtudni ezt de a többség egyszerűen szerencsétlennek tartotta magát.. Azért azóta is remélem hogy sokaknak velem ellentétben sikerült kitörnie ebből..

16 éves voltam, mintha csak tegnap történt volna. Még mindig a szemeim előtt látom ahogy a szürke épületet elhagyva kiérek a zöld füves területre. Egy park volt közvetlen az árvaház előtt. Akkor, tavasszal a gyönyörű szép zöldellő fák, az élénk zölden a fuvallattal táncba kelő fű.. Egyszerűen csalogatott magához. Szinte oázisként hatott ez a kis gondozott hely a környezetéhez képest. Két oldalról sorokban omladozó panelházak szegélyezték. Az elérhető, sőt, a 3 méternél magasabb részeken is ilyen olyan grafitik díszítették a falát ezzel elfedve az egyébként még jobbnak mondható szürkére festett részeket is. Legtöbbje csak unalomból odafújt káromkodás volt. Hazafelé sétálva számtalanszor olvasgattam már de mindig föltűnt egy-egy új alkotás. A valaha szép épület akkor már csak árnyéka volt önmagának, ha az összefirkantott falakat nem is néztük volna, akkor is elég volt ránéznünk az ablakokra. Nagy részük vagy hiányzik vagy ponyvával vagy valami anyaggal van helyettesítve. Emlékszem, némelyiket még láttam is amikor betörik. A szobám ablakából rá lehetett látni az épület egyik oldalára, én meg rendszeresen, már csak unalom űzés céljából is nézelődtem belőle kihajolva. Istenem hányszor láttam hogy a nevelők rángatják be a tetteseket akik csak röhögcsélve elfutnak az ellenkező irányba! Volt hogy hívásra kimásztam az ablakon és mentem velük.

Nem volt semmi dolgom, a szokásos rövid szerdai nap telt, a nevelők pedig ilyenkor még nem zavartak minket ezért engedtem a park nyugodt hívásának. Még az iskolatáskával a hátamon foglaltam el a szokásos helyemet. Egy össze grafitizett pad, az árvaháztól legtávolabbi. Ha lehetőségeim engedték mindig ide ültem. Hiába volt egy forgalmasnak mondható autóúttól csak pár méterre, az hogy az „otthonomnak" csúfolt létesítménytől ilyen távolságra volt, mindig meggyőzött. Elég gyorsan vissza tudtam volna jutni ha valami miatt kell, viszont ahhoz is elég messze volt hogy nyugodtan lehessek itt egyedül. Kivettem a táskámból az épp aznap az iskolából kölcsönözött krimimet, majd olvasni kezdtem.

Gyorsan belefeledkeztem az izgalmat, egyben érdekességeket nyújtó egyszerű sorokba. Annyira nem érzékeltem az idő múlásával együtt a külvilágot sem hogy a csak már sötéttel fölkapcsolódó épp mellettem álló utcai lámpa fénye térített magamhoz. Nem volt nálam óra, de megérzésem szerint már legalább 18 óra lehetett, ami azt jelentette hogy már most kések. Akkorra kellett legkésőbb hazaérnünk, ezek után már minimum dorgálás járt. Jobb híján vaktában fölkaptam a táskámat, és futólépésben elindultam az épület felé. A leggyorsabban a keskeny, kavicsokkal fölszórt úton vezetett volna az út, amely egy körülbelül 10 méteres szakaszon még az autóút mellett vezetett, majd befordult és egyenesen a bejáratnak ment. Ezen indultam el, és épp lecsapni készültem a kanyart, amikor éreztem hogy valaki átfogja a derekamat. Olyan lendülettel mentem hogy szinte visszapattantam az ismeretlen mellkasának. Sikoltani időm sem volt, szinte rögtön éreztem egy kéz meleget a számon. Az utolsó emlékem az, ahogy szabadulási kísérleteim közben az eddig oly' nagy becsben tartott bőrkötésű kölcsön könyvem csattanva leesik a kavicsokra.

Egy teljesen üres pincében tértem magamhoz. Első érzésem a hasogató fejem volt, de gyorsan fölfogtam azt is, hogy a csuklóim a hátam mögött rettentően égnek, úgy ahogy a szék alatt a bokáim is. Első reflexből a fejemhez akartam kapni, de észre kellett vennem, hogy mögém, a székhez vannak kötve, lábaimat megmozgatva pedig realizáltam az azokat tartó vastag kötelek létét is. A helység festetlen falai göröngyösen fogtak közre. Mire teljesen fölfogtam egyáltalán a létezésem, már nem az üres falat láttam magam előtt hanem egy magas férfi alakot. Percekig csak kifejezéstelen arccal bámult. Talán arra várhatott hogy teljesen magamhoz térjek, ezért bár kómásan de volt elég időm arra hogy én is megnézzem magamnak. Nem mondom hogy sokat segített az alapból teljes zavarban forgolódó gondolataimnak. Minta nélküli fekete pulcsi, farmer, és egy tornacipő volt rajta. Valahogy csak még jobban árasztotta a már alapból belőle ömlő hidegséget. Fölnézve az arcára csak még jobban összezavarodtak a kusza gondolataim. Alig lehetett néhány évvel idősebb nálam.. mármint, huszon-egynéhánynál biztos nem volt több, ehhez párosítva pedig azokat az átlátó zöld szemeket... Tényleg mintha belém látott volna, és folyamatosan nézett, már szinte égetett a tekintete, amikor megszólalt.

- Jó reggelt csipkerózsika! – Addig teljesen érzelemmentes arcán most mintha egy mosolyt láttam volna átsuhanni, de alig pár másodpercig és már állt is vissza a félelmet keltő ridegség- Kezdjük az elején, Semmi kedvem nincs, és nem is lesz arra, hogy a különféle sikítozásaidat hallgassam, főleg hogy ha jó kislány leszel okod sem lesz rá. – Hanglejtése folyamatosan ugyan olyan egyhangú, semmilyen, számomra mégis rettentően rideg és ijesztő maradt. Annyira lefagytam ettől, hogy egy árva hang sem engedelmeskedett nekem és inkább maradt bennem az összes, a biztonságban. – Nyugodtan kijelenthetem hogy mindened meg lesz amit csak szeretnél, cserébe viszont szeretned kell. –Bármiféle reakciókra várhatott, mivel tartott egy jó perc szünetet, de tőlem a bámuláson kívül semmire sem tellett. – Jól van, úgy látom megértettük egymást. – Félmosolyra húzódtak ajkai. – Így jóban leszünk Anna. – És itt számomra képszakadás.

Elég akaratos csaj voltam akkoriban, rengetegszer próbálkoztam szökéssel. Másztam ki az ablakon keresztül az emeletről, az éppen guruló autó ablakából, de próbáltam már egyszerűen séta közben való sikoltozással, vagy elrohanással is. Utolsó kétségbeeséseimben már olyan is megesett hogy egyszerűen amikor épp házon kívül voltunk földhöz vágtam magam az akkorra már általam „Uram"ként szólított ember mellett, segítségért kiáltozva, de azon kívül hogy a mellettünk elhaladók furán rám néztek, vagy pedig szinte együtt érzően megveregették az Uram vállát, nem csináltak semmit. Gyorsan, talán 1 év után már elvesztettem a reményt hogy egyszer még kijuthatok innen. Azóta már csak irányítható játék babaként funkcionáltam.

Már majdnem 3 éve voltam ott akkor. Már maximum csak ábrándozni tudtam a régi életemről. Akkor is épp ezt tettem, a szobámban ülve, a karkötőmmel babrálva a nevemen gondolkodva. Harmat Anna.

Vajon a szüleimet hogy hívták?