Határtalan szív

1.

Amikor betöltöttem a 18. életévemet kirúgtak az iskolámból, mindenféle különösebb magyarázat nélkül, pont amikor már az érettségi küszöbén álltam. Az egyetlen indok amit feltudtak ellenem hozni az volt, hogy a kémiaszertárból eltűnt vegyületekből valaki olyan vegyszert készített, ami alkalmas emberi élet kioltására. Márpedig az köztudott tény volt, hogy én vagyok felelős mindenért amit ott tárolnak, mivel Andrea, és mindenféle doktorátus a neve előtt, amit az ember el tud képzelni(erőszeretettel csúfoltuk is a háta mögött emiatt, de leginkább azért, mert nem bírta ki anélkül hogy minden órán ne hangoztassa ezt a tényt) engem kért meg arra hogy reggel nyissam, este pedig bezárjam a szertár ajtaját. Eleinte csak teherként tekintettem erre a feladatra, de sok pozitívum is származott abból ha valaki a tanár csicskása volt. Például titokban néha hozzáfértem a dolgozatok megoldásaihoz, amiket nekünk készített, nem véletlen voltam színötös tanuló az elmúlt 3 év alatt. Éppen ezért felfoghatatlan tény volt számomra, hogyan gyanúsíthatnak meg azzal, hogy én loptam a szertárból, és különböző gázokat készítettem belőle. Erre a magyarázatuk az volt, ha még  figyelmen kívül is hagynák azt hogy én tudok a legkönnyebben hozzáférni a szertárhoz, ott van az a kiemelkedő kémiai tudásom ami mindenki másból hiányzott. Ők pont hogy kettessel bukdácsoltak át a dolgozatokon velem ellentétbe, és annak az elkészítése amit találtak, márpedig kiemelkedően magas szakmai tudást igényelt. Röviden teljesen megszívtam, hiába próbáltam bizonygatni hogy nem tudok semmit (márpedig tényleg nem tudtam semmit, sose tanultam mivel a válaszok előttem voltak).  Viszont az igazgatóság felajánlott egy mindkettő fél számára kedvező megoldást, attól eltekintve hogy kirúgtak senkivel se fogják megosztani az indokot, így van esélyem találni másik iskolát ahol befejezhetem a tanulmányaimat. Ez jól is hangzik, de ha a szüleim nem lennének köztiszteletben tartott jogászok, még ez sem lett volna lehetséges. Apámmal együtt eldöntöttem, hogy a Szent Pál iskolába fogok járni, mivel ott vannak kapcsolatai és bármiféle vizsga nélkül átvesznek. Pont kapóra jött, mivel nekem se lett volna túlzottan sok kedvem nekiállni bepótolni az eddig tanultakat és különbözeti vizsgát tenni. Nagyon izgultam, szeptember első napja volt és az életemet egy olyan osztályban fogom folytatni, ahol már mindenkinek kialakult kapcsolatai vannak. Teljesen kívülállónak fogom magam érezni, erre mérget veszek. Hiába próbálnak a barátaim nyugtatni hogy minden rendben lesz és gyorsan befogok illeszkedni, már csak a személyiségemből kiindulva. Ha bárkit megkérdeztem volna, azt mondja tipikusan olyan ember vagyok aki a figyelemközéppontjába kerül, még akkor is ha próbál távol maradni tőle. Az én véleményem szerint viszont ez egyáltalán nem így volt, egyedül Máté miatt kerültem mindig bele minden hülyeségbe. Addig zaklatott vele amíg beadtam a derekam, és igent nem mondtam. De a mai naptól minden más lesz, senkit se fogok ismerni aki segítene az ilyen dolgokba, habár lehet jobb is. Végre a saját kis csendes életemet fogom élni, amíg ezen gondolkozva feküdtem az ágyamban megszólalt az ébresztőm. Ez az egyetlen dolog sose fog változni, amikor elkezdtem a gimnáziumot még akkor kaptam ezt az ébresztőt és azóta ugyanaz a dallam szól belőle. Ennek is vicces története van, emlékszem még amikor Apám megvette és boldogan mutatta nekem a kis eszközt. Azt ecsetelte hogy mostantól ha ezen múlik nem fogok elkésni a suliból, és ha szeretném még a zenét is át tudom rajta állítani ha nem tetszik a jelenlegi. Persze ez mind jól hangzott de amikor ezt próbálta megmutatni már nem sikerült, és mint kiderült ebben nincs olyan funkció ami ezt megengedné. Heves kifogáskeresés közben felajánlotta hogy visszaviszi és kicseréli, de mondtam hogy erre nincsen semmi szükség, a célra tökéletesen megfelel. Miközben kikapcsoltam felkeltem az ágyamból, és a lábamat a papucsomba dugtam, mivel a szobámba már évek óta nem használtam a fűtést és reggelente mindig hideg volt az év ezen időszakában. A szobám majdhogynem üres volt, de én inkább minimalistának mondanám. Minden itt volt amire a mindennapi életben szükségem volt, egy ágy amiben tudok aludni, számítógép amit ha nagyon szükséges volt bekapcsoltam megcsinálni a beadandókat az iskolába, asztal amit "tanulásra" használtam de leginkább mindig az lett belőle hogy nekiálltam valamit alkotni, amivel persze nem voltam elégedett a végére és a szemétben landolt. Ebből nem egy veszekedésünk volt anyámmal, általában ha kiszúrta a szemetesben ezeket mindig kivette és azt ecsetelte mennyire szép, van tehetségem hozzá, és a sok hülyeség helyett ezzel kellene foglalkoznom ő finanszírozná ha komolyan gondolom. Beszélgetésünk mindig egy ígérettel zárult, hogy majd átgondolom de eszembe sem volt ilyen baromságba fektetni az időmet. Mint hobbi jó volt de sose lehetek belőle kiemelkedő mivel nem érdekel, inkább a sportok fogtak meg mindig is azt pedig nem tudom itthon csinálni. Suliban amit csináltunk sose volt elég, gyorsan elsajátítottam az alapokat éppen ezért nem tudtak velem lépést tartani a többiek Mátét leszámítva. Ő márpedig zseninek számított mindenben ami mozgással volt kapcsolatos, számos sportegyesületben játszott de megunta, mivel ahogy ő fogalmazott: "nem nyújtott neki kellő kihívást". Ahogy kiléptem a szobámból teljes csend volt, nem volt itthon senki szóval megint mehetek gyalog az iskolába. Eddig közel volt, de most tippem sem volt merre hány méter szóval korábban el kellett indulnom ha biztosra akartam menni, hogy beérek. Nem tenne valami pozitív benyomást ha már az első nap elkésnék. Gyorsan megmosakodtam, fogat mostam, megfésülködtem mindent amit szokás reggelente megejteni, habár reggelizni most nem volt semmi kedvem. Szóval mindezek után felkaptam a ruhámat, és elindultam kifelé a bejárati ajtón. Az házunktól nem messze volt a villamosmegálló, ahonnan elvileg indul az a járat ami kell nekem. Próbálták a szüleim elmagyarázni hogyan jutok oda, de nem nagyon figyeltem rájuk mivel sokkal izgalmasabb volt az osztálycsoportban a téma. Valamelyik gyerek akivel nem nagyon beszéltem, név szerint Peti, azt ecsetelte hogy milyen drámák mennek most az interneten. Én szerencsére az ilyenekből teljesen kimaradtam, teljesen borzasztott a szűntelen butítás ami ezeken a felületeken ment. Pár perc múlva leértem a megállóba és már a villamost vártam amikor olyan furcsa érzésem támadt, hasonló ahhoz mint amikor az embert figyelik de hiába néztem körül nem láttam egy ismerős arcot sem. Szerencsére gyorsan megjött amire vártam, és fel is szálltam egyből rá. Ma kifejezetten nem volt sok utas, két kezemen megtudtam volna számolni azoknak a számát akikkel együtt utaztam. Egy jó ideig mentem, amikor is elérkeztem a megállóhoz, ahol ha minden igaz le kellett szállnom. Innentől metróval kell tovább mennem a mocsokban, amihez semmi kedvem sem volt, főleg most amikor teljesen ellepték a környéket a hajléktalanok. Itt sétáltam át általában amikor bulizni mentem és nem volt kellemes élmény, de most kifejezetten rossz érzésem támadt, úgy éreztem még mindig figyelnek. Változatlanul hiába néztem körbe nem láttam senkit aki említésre méltó lenne, így az utamat az aluljárófelé vettem. Már könnyen tájékozódtam itt, ott balra, amott jobbra és már lent is voltam. Útközben a szokásos aluljárós olcsó ételek szaga csapott meg, kevés izzadság, és veszekedések hangja ami abból következett hogy hiába kunyeráltak a hajléktalanok pénzt nem adott nekik senki. Ilyenkor lehetett végighallgatni azt, hogy mekkora szar a mai társadalom, ki mennyire megtehetné hogy adakozzon de túl kapzsik ahhoz, hogy megtegyék, szóval csak a szokásos szentbeszéd. Mikor a metrón ültem megpillantottam egy ismerős arcot, egy lány volt az aki mintha már a villamoson is velem együtt utazott volna. Nem voltam benne teljesen biztos, de remélem hogy így volt, és ha igen akkor ugyanoda jön ahova én. Nem fogok hazudni meglehetősen szép volt, vörös hajtincsei mint rengeteg hullott a vállára, szeme kék volt amit még a kék keretes szemüvege is tökéletesen kiemelt. Ő is ugyanolyan ünneplőben volt mint én, már fél siker mivel a közelben nem volt túlzottan széles választék az iskolákból. Szóval vagy ugyanoda jön ahova én, vagy jó messzire utazik, de ha így volt akkor meg nem ér oda időben. Amikor egyenesen ránéztem találkozott a tekintetünk, de gyorsan elkapta a fejét és az arcáról se tudtam semmit sem leolvasni. Mindeközben fél füllel elkaptam egy ismerősnek hangzó megállónak a nevét, így elindultam és a leszálláshoz készültem, amikor egy kéz megfogta a vállamat.