𝙇𝙞𝙨𝙩𝙚𝙣 𝙩𝙤 𝙢𝙚 𝙍𝙖𝙛𝙚 𝘾𝙖𝙢𝙚𝙧𝙤𝙣!

1.rész /A temetés/

A temetés napja. Hát igen mindig is tudtam, hogy egyszer majd végig kell ezt csinálnom, csak azt nem, hogy ez majd épp a 17. születésnapomon fog bekövetkezni. Fáj még most is, egyszerűen még mindig felfoghatatlan ez az egész. Na de kezdem is a legelején.

Minden 2 héttel ezelőtt történt amikor én éppen a suliban ültem, mikor az igazgató az irodájába hivatott. Ott elmondták mi történt, amit őszintén fel sem fogtam. Nekem anyu volt az egyetlen miután apa elhagyott minket mikor én még csak 6 voltam. Akkor ismertem meg Kie-t is a legjobb barátnőmet. Anyu és az ő anyja, Anna néni is legjobb barátnők voltak. Voltak. De rossz múltidőben beszélni róla, hisz ő volt itt velem egész eletemben.

Miután elmondták, onnan egy kis képszakadás, ugyanis a sokktol elájultam. Korházba szállítottak, ahol Kie végig mellettem ült. Miután felébredtem részvétet nyilvánítottak Carrera-ék. Rengeteget beszélgettünk Kie-vel és másnap végre haza is engedtek.

Nehány nap elteltével már egy-két fokkal jobban lettem a történtek után, Kie és a szülei ott voltak velem, segítettek és támogattak. Megbeszéltük a temetést, és mondhatni ők lettek az új családom. Tudom csúnya ilyet mondani ilyen kevés idő elteltével, de mivel gyakorlatilag magukhoz költözttek, valjuk be ez nagyon aranyos gesztus tőlük.

És most nagyjából itt tartunk.

Reggel mikor felkeltem lementem reggelizni. Az asztalnál senki nem szólalt meg, de nem is volt rá szükség.

Miután végeztem felmentem öltözni. Felvettem egy fekete szoknyát, egy fekete fülbevalóval, fekete karkötőkkel és pluszba még a nyakláncot amit anyától kaptam, és végül felhúztam a fekete magassarkúm. Nem annyira vagyok szoknyás -még is tele vagyok velük- viszont ez alakalommal kivételt teszek.

Aztán elindultunk. Viszonylag hamar odaértünk. A temetőbe lépve megpillantottam a koporsót a körülötte pedig szétszóródva jónéhány ismerős beszélgetett.

Az érkezésünkre minden jelenlévő felkapta a fejét. Nem azért mert olyan feltűnőek voltunk, vagy esetleg hangosak, hanem mert itt többnyire ismer mindenki, illetve anya és Anna néninek elég sok közös ismerőse is van jelen.

Mielőtt elkezdődött volna a szertartás rengetegen jötteg oda hozzán részvétet nyilvánítani. A közelibb barátok, rég nem látott rokonok és talán még az utca is. Éppen azon gondolkodtam, hogy talán sosem fogynak már el a részvétet nyilvánító emberek, ám elmélkedésemből a plébábos beszéde ébresztett fel. Ekkor megéreztem, ahogyan könnyeim utat törnek maguknak. Némán csordogáltak lefele, ám Kie még így is észre vette. Bátorítóan megfogta a kezem és kissé megszorította.

Miután az atya befejezte a mondandóját, -akik a temetkezési vállalattól jöttek- elvitték a koporsót a már kiásott sírhelyhez. Óvatosan betemették miközben a plébábos el is kezdte énekelni a temetési dalt.

A szertartás végen miután már mindenki letette a kis csokrát el is ment. Már csak én és a Carrera család volt jelen. Megvártam amíg ténylegesen kiürül a temető és oda mentem anyu sírjához. Letérdeltem mellé nem foglalkozva azzal, hogy mennyire fogom ezzel bepiszkolni a ruhám.

-Sajnálom anyu. Bármit mondtam vagy éppen gondoltam veled kapcsolatban rólad egyáltalán nem gondoltam komolyan, és ezt nem csak azért mondom mert már nem lesz rá alkalmam, hanem mert tényleg így gondolom.-sóhajtottam miközben könnyeim megállhatatlanul potyogtak.-Remélem igaz amit mondanak és már egy jobb helyen vagy, bár nekem még nagy szükségem lenne rád. Nagyon szeretlek!-suttogtam, majd ráhelyeztem a lila rózsát amit neki hoztam.

A lila volt a kedvenc színe.-ezen gondolaton elkellett mosolyodnom.

Elindultam Kiara-ék felé.

-Holnap indulunk Outer Banks-be Kiara majd segít neked össze pakolni, ha szeretnéd!-mosolygott rám kedvesen Anna néni.

-Igen az nagyon jó lenne!-mondtam egy halovány mosollyal az arcomon ám hamar lehervadt miután ráeszméltem hol, és mit csinálunk.

-Az anyád nagyon jó ember volt, nagy szíve és rengeteg szeretete volt mindenki iránt!-fogta meg a vállam bíztatóan, majd folytatta.-És már egy jobb helyen van!-mondta nő az ég felé nézve.

-Tudom!-néztem én is fel.

》》》

-És kész!-jelentette ki a lány, és amikor körbe néztem már csak az üres szobámat és a régi bútorokat véltem felfedezni. Fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan készen lettünk miközben elszórakoztattuk egymást a körülményektől eltekintve.

-Köszönöm!-mosolyogtam rá.

-Ne köszönd!-mondta nagy mosollyal ajkain, majd lementünk.

Bő 4 órán keresztül biztosan pakolásztunk, majd még körül néztem a házba nincs-e esetlen még valami amit el szeretnék csomagolni.

Utoljára anya szobáját hagytam. Ahogy beléptem belém csapott a felismerés, hogy mióta ő nincs azóta be sem tettem a lábam. És ami azt illeti lehet nem is kellett volna, ugyanis ismét rámjött a sírhatnék, de nem akartam olyan depresszív lenni.

Ahogy körülnéztem a szobába a falon még mindig kint lógtak a jó néhány éves rajzaim amiket még annó az oviba, a suliba vagy éppen anyával rajzoltunk.

Anya fiókjában megtaláltam a kódot ami nyitja a széfet. Gyorsan bepögyögtem majd kinyitottam. Igazából már rég érdekelt, hogy anya mit zárhat el előlem ennyire, de végül sosem tudtam meg ám most végre sikerült.

Nem hiszek a szememnek anya végig dugdosta előlem a késem amit még 2 éve vettem és azóta keresem. Cseppet sem fura egy lánynál kés, legalábbis szerintem nem. Még össze szedtem néhány családi fotót, és személyes dolgot majd már mentem is ki és kulcsra zártam az ajtót.

Sziasztok! Igen újra itt vagyok! Nagyjából 1-2 hónapja ígértem egy könyvet és hát hála Ninuuusz-nak végre neki is álltam, és hát ime a remek mű, ha tetszik dobj egy ⭐-ot.
(827 words egyszer talán lesz hoszabb is:) Helyesírási hibákat elnézni, nem az erősségem a nyelvtan.