𝐅𝐎𝐑𝐆𝐄𝐓-𝐌𝐄-𝐍𝐎𝐓 | 𝘊𝘰𝘳𝘱𝘴𝘦 𝘏𝘶𝘴𝘣𝘢𝘯𝘥

1

Érezhet az ember lánya egy napot olyannyira hosszúnak, mint öt másikat együttvéve? A válasz a mai eseményeket figyelembe véve határozottan igen. Na de ki hallott már olyat, hogy egy fiatal lánynak pont egy napfényes májusi esküvőn, a csodásan feldíszített templomban ülve, a boldogan elrebegett "akarom" alatt jusson ilyesmi az eszébe? Frau észrevétlenül felmérte maga körül a terepet. Lassan egyik jelenlévőről a másikra suhant a tekintete, és kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy rajta kívül senki sem tartja ezt a szertartást rémesnek. A lány a fenébe kívánta ezt az egész esküvői cécót. Ha rajta múlik, most nem ülne itt, hanem a legjobb barátjával festene graffittiket a régi épület falára. Számára az esküvők mindig rossz előjelek hordozói voltak valami sorozatos balszerencséhez. Amikor egy hónapja kivette a postaládájából a cicárdás betűkkel, igényesen megcímzett, névre szóló, rózsaszín borítékot, rögtön görcsbe rándult a gyomra, és úgy fogta a kezében a borítékot, mintha egy dúsított uránnal tömött csomag érkezett volna. Rögtön tudta, hogy egyik kuzinja ünnepélyes mennyegzőjéből számára semmi jó nem sülhet ki. Beletörődve várta, hogy elkezdődjön az ilyenkor már megszokott katasztrófasorozat, ami nem is váratott sokáig magára.
-Kedvesem úgy sajnálom, hogy a szüleid nem tudtak eljönni!-suttogta a fülébe a mellette ülő idős nő, aki olyan kalapot viselt, mintha esküvő helyett az ascoti derbire készült volna. A fejvédője úgy festett, mint egy halálra rémült papírmasé csirke. Frau próbált nem sóhajtani. Maria 70 éves volt, mégis egy ragadozó természetével bírt. Egyébként sem volt beszédes kedvében, arra meg végképp nem érzett késztetést, hogy az utóbbi idők történéseit a szertartás alatt adja ki magából a rokonságban fellelhető legnagyobb pletykafészeknek. Mosolyt erőltetett az arcára.
-Igen, ők is nagyon sajnálják!-felelte halkan, majd az udvariasság kedvéért még hozzátette:
-A világ minden kincséért se hagyták volna ki ezt az esküvőt, sajnos azonban a dolgok másként alakultak. De én mindent elmesélek nekik, ne aggódj Maria néni. Olyan lesz majd, mintha ők is itt lettek volna.
Frau magában néma fohászt fogalmazott meg Istenhez, Jézushoz, Szűz Máriához és minden szenthez, akinek a nevére emlékezett, hogy Maria néni elégedjen meg ennyivel. De a fohász valamiért nem talált meghallgatásra. Érezte, amint nénje közelebb araszol hozzá a padon.
-Jól hallottam, hogy szegény Dan eltörte a lábát?-a suttogás olyan közelről jött, hogy Frau érezni vélte nénje meleg leheletét a fülében. Próbált picit odébb csusszanni a kellemetlen közelségtől.
-Igen, sajnos valóban ez történt
-Óóó, hát ez igazán szomorú -sajnálkozott Maria néni látványosan -, hiszen Dan sem fiatal már, és egy idősebb embernek nem olyan egyszerű egy ilyen sérülésből felgyógyulni. És mondd csak, hogy történt az eset?
Frau fogadni mert volna, a néni pontosan tudja a választ, és a kérdés csupán arra szolgál, hogy megerősítse magában azt, amit egyébként már rég tudott.
-Csak a kinti lámpa szerelése közben járt pórul. -mondta a lehető legjobban leegyszerűsítve a történteket. Nem kívánta részletezni az eseményeket, miszerint az apja úgy gondolta, este tízkor vak sötétben mászik fel a létrára lámpát javítani.
-Jaj, istenem!-hüledezett Maria kissé színpadiasan. Szemei nagyra nyíltak, selyemkesztűbe bújtatott kacsójával "ijedtében" a szívéhez kapott. Frau arra gondolt, hogy a filmiparban lenne a helye.
-De azért jól van, ugye?
Ááá dehogy!- akarta mondani a lány. Anyám úgy gondját viseli, hogy halála napjáig attól lesznek rémálmai!
Kis híján elvigyorodott a anyja betegápolási taktikájára gondolva. Dan szigorú fekvésre volt ítélve, a felesége pedig körülötte szorgoskodott, és igyekezett minél jobban megkeseríteni számára az ágyban töltött időt. Így kívánta elérni, hogy tanuljon az esetből, és egyrészt legközelebb ne fogjon olyan dologba, amit nem bír el egymaga, másrészt pedig megtanulja, hogy egy csonttörés fájdalma semmi amellett a kár mellett, amit egy "aggódó" nő ápolása tud okozni.
-Köszönöm, egyre jobban! Bosszantja ugyan az ágyban fekvés, de az orvos szerint egészen gyorsan gyógyul. Még néhány hét, és újra lábra állhat.
Ez igaz is volt, viszont a sors ezzel a húzással gondosan elkaszálta az ő esküvőtől való menekülési lehetőségét, amit azzal a címszóval kívánt véghezvinni, hogy a szülei úgyis vele lesznek. Az események pedig innentől kezdtek felpörögni, aminek a következménye egy régóta halogatott szakítás lett, valamint az, hogy kénytelen volt kísérő nélkül érkezni, kiszolgáltatva egy pletykára vadászó, rikító kék selyemruhába passzírozott öregasszonynak, akinek a fején igenis egy rémült csirke díszeleg!
-Örülök, hogy ezt hallom, Frauka drágám!- mosolygott rá a nénije. Utálta ezt a nevet melyet a nénikéje talált ki neki. Néhány másodperccel ezelőtti halálos rémületének már nyoma sem volt. Túlsminkelt szemével látványosan körbekémlelt, mintha azt lesné, nem hallja-e őket valaki, majd a lány legnagyobb rémületére ismét elkezdett bizalmasan közel hajolni hozzá.
Ajaj! Frau már tudta, mi következik, még mielőtt Maria néni száját elhagyta volna a kérdés.
-Hogy lehet az, kedvesem, hogy egyedül jöttél ismét? Ne haragudj, nem tudtam nem észrevenni.
A kérdés olyan volt, mint egy csipkébe csomagolt, selyemszalaggal átkötött kézigránát. Nem számít a csomagolás, ha gyilkos szándékkal postázzák. A lány egy pillanatra elgondolkodott. Mégis mit lehet erre mondani? Hogy az a nyomorult, önző, rohadék, szarházi cserbenhagyta?! Mert valahányszor eszébe jutott, leginkább ezekkel a szavakkal illette nyomorúsága tárgyát. Lehet, hogy Isten házában még gondolatban is kerülni kellene az ehhez hasonló kifejezéseket, de ő remélte, hogy az Úr -ismervén a lány szerelmi életének eddigi nem túl sikeres történéseit- megbocsájtja neki ezt a fejben elhangzott mondatot. Amúgy nem érdekelte. Szerinte ez lesz az utolsó alkalom amikor betette a lábát a templomba. Maria néni még levegőt sem vett, úgy várta a választ. Nem is pislogott. Frau kíváncsi volt, vajon meddig bírja visszatartani a lélegzetét, de aztán rájött, nem jó ötlet sokáig gondolkodni a válaszon, mert Maria néni saját gondolatokat kezd el szőni az ő hallgatása köré.
-Nincs barátom Maria néni, nem volt kivel jönni.-közölte mosolyogva. Újabb sajnálkozó tekintet volt a válasz, és a lány ismét arra gondolt, hogy: aztaaa, Maria egy színészóriás lehetett volna a maga idejében.
-Ó kedvesem, én ezt nem értem! Hiszen olyan bájos, kedves, és okos vagy. A férfiaknak kapkodniuk kéne utánad. Mi a baj, kislányom?
Frau maga is nagyon szerette volna tudni, hol a bibi. És bár soha az életben nem ismerte volna be, de maga is kezdett elkeseredni, mert mindig minden menetrendszerűen ugyanúgy történt a kapcsolataiban. Lassan a huszadik életévét súrolta, és elég szépnek tartotta magát. Elégedett volt azzal, amit a tükörben látott. Hullámos haja, nagy zöld szeme és önmaga által durcásként definiált szája volt. Mindehhez sokak által irigyelt, hibátlan arcbőr társult, így az összhatás egész kellemesnek volt mondható. Igaz, hogy 170 centiméteres magasságával és a törékenyebb testalkatával nem volt modellalkat, de alapjában véve nem talált magában semmi elborzasztót. De mivel távolabb már nem is állhatott volna tőle egy plasztikai beavatkozással való korrigálás, a fejében újra és újra elindította az említett dolgokkal folytatott béketárgyalásokat. Ha mindezt kombinálta azzal, miszerint mások szerint kedves volt és barátságos (ami eléggé eltér a valósagtól) ráadásul minden túlzás nélkül kijelenthette azt is, hogy tud viselkedni társasagban, felfoghatatlan volt számára, miért képtelen egy normális kapcsolatra. Hiszen még főzni is tud! Természetesen esze ágában sem volt mindezt elmondani, így ismét kitérő választ adott.
-Ugyan már, Maria néni, mi baj lehetne? Egyszerűen csak elveszi az időmet az iskola, és nincs időm ismerkedni. A mai világ ilyen. Egész nap próbálok tanulni a vizsgáimra, szabad időmben a legjobb barátommal lógok, késő este érek haza. Nincs időm ismerkedni. Ennyi az egész.
-Ó? Corpse? Az a fiú akivel tetted azt az ígéretet? Miért nem adsz neki egy esélyt?
-Maria néni, nagyon kicsik voltunk, esetleg ha felnövünk.
Frau képzeletben vállon veregette magát. Nagymesternek számított a kisujjából kirázandó válaszok tekintetében. Kíváncsi volt, vajon csak azért van-e ez, mert egy profi hazudozó a legjobb barátja. A nagy igazság az volt, hogy a férfiak mindenhol észrevették, sorra kapta a randevúmeghívásokat. Kapcsolatot létesíteni gyerekjáték volt, fenntartani viszont annál nehezebbnek bizonyult, főleg amikor megtudták, hogy a személyisége igazából maga a csapda. Mindenki azt hinné róla milyen ártatlan, angyal acrú tünemény, aztán ha jobban megismerik, robban a bomba. Ne is beszéljünk arról amikor meglátták az arcán a vonalat ami azt jelezte hogy ígéretet tett. Ha több heti ismeretség után is látták a vonalat, sokan hazugnak és ígérettörőnek könyvelték el. Addig soha nem juthatott el, hogy elmesélhesse, hogy a legjobb barátjával tette ezt az ígéretet, és még közel sem jött el az ideje ahhoz, hogy teljesítsék. Hiszen még csak gyerek volt!
Onnantól kezdve, hogy a homokozóban a nefelejcs szirmait tépkedve belerángattál abba a hülye igéretbe mi lettünk a kicseszett Bonnie és Clyde.