𝐅𝐎𝐑𝐆𝐄𝐓-𝐌𝐄-𝐍𝐎𝐓 | 𝘊𝘰𝘳𝘱𝘴𝘦 𝘏𝘶𝘴𝘣𝘢𝘯𝘥

4

A telefonom megrezzent a zsebemben, majd rögtön bejövő hívást jelzett. A képernyőn anyu neve villogott.
-Szia! Mizujs?-kérdeztem rögtön.
-Helló, semmi különös, vacsorát főzök szerencsétlen beteg apádnak.-nevette el magát.
-Jaj a szegény! Jobbulást neki.
-És eddig mi volt? Milyen volt az esküvő? És a lakodalom?
-Dög unalmas mindkettő, ne csodálkozz ha Maria felhív és kérdezősködik arról, hogy milyen részletesen számoltam be neked mindenről. A lakodalomban rengetegen vannak, úton vagyunk haza, mert jóformán mindenki holt részeg.
-Majd helyeslek és ráhagyom a nénikédre. Remélem azért tisztelettudó voltál!-dorgált meg.
-Persze, hogy az voltam, ne aggódj.
-Rendben, jók legyetek! Aprópó haza...-kezdett még bele mielőtt leraktam volna a hívást.
-Nem hiszem, hogy ma este otthon alszom.-mosolyodtam el, sunyin kihangosítva a telefonomat.
-Rendben, akkor majd találkozunk holnap, jó éjt!-köszönt volna el, amikor felhangzott az ordítás a háttérben. Minden egyes alkalommal ezt csinálja. Apám a kanapéról kiabált át a konyhába, a jól ismert fenyegetéseivel. Mindig is piszkálta a csőrét, ha másnál aludtam ott, főleg ha ez a más Corpse volt.
-Esküszöm ha teherbe ejted a lányomat te állat hozom a puskát és...!
A hívás megszakadt, mire nevetve ejtettem a telefonomat vissza a táskámba.
-Bírom apukádat, egy kedves lélek.
-Ugye?-pillantottam a férfire, aki most parkolt le a ház előtt.
-Na, szedd a cuccaidat mielőtt apád itt lesz a puskájával.
Ez köztudott tény volt. Apám utálta őt, anyám egyenesen imádta. Mindig is a saját gyermekeként szerette, és rengeteg időt töltött velünk gyermekkorunkban. Sokszor próbált rábeszélni arra, hogy kezdeményezzek, tegyek egy lépést, de mindig elcsitítottam annyival, hogy csak barátok vagyunk. Az igazság az volt, hogy nem mertem kezdeményezni. Természetesen apám kiskorunktól kezdve nem támogatta ezt a barátságot, azóta pedig nem képes kinőni ezt a befásult öregasszony felfogást. Sokkal jobban szerette volna, ha én is olyan lennék, mint a korombeliek. Egy nagy csoport lányhoz tartozni, shoppingolni, beülni egy kávézóba pletykálni. Nekem ilyen nem jutott, egyetlen egy közeli lány barátnőm van, aki már-már testvéremnek mondható, mégis rengeteg dologban különbözünk. Ismét egy bejövő hívást jelzett a telefonom, amint becsaptam az autóajtót kezemben a táskámmal és az üres sörös üvegekkel. Az emlegetett szamár.
-Szia Becca!-köszöntem.
-Hogy megy? Mi történt eddig?-vágott bele rögtön a témába. Becca avagy teljes nevén Rebecca Blues már főiskola első éve óta hozzám ragadt, persze a zsák is megtalálja a foltját. Első sorban szurkol anyám mellett, hogy kezdeményezzek valamit a férfinél, miközben ő maga egy hatalmas pasifaló.
-Ugyan, nem történt semmi. De rendesen megőrjít néha.-kezdtem bele az elmúlt pár nap történéseinek mesélésébe.
-Hallod ez az ember tönkretesz idegileg. Eskü arra született, hogy engem idegesítsen. Bejön a szobába, elkezd vigyorogni, bámul mint egy idióta. Ha megkérdezem mi van akkor vigyorog egyet és kimegy. Olyanokat csinál néha...
-Nem tudom mi van vele, lehet elromlott.-vihogott fel a vonal túloldaláról.
-Én sem tudom, kuplungos a pasi. Igaza volt apámnak, jobban jártam volna, ha macskákat tartok.-nevettem én is.
-Azért annyira nem lehet rossz!
-Próbáld ki! Egy nap alatt meghülyülnél.
-De figyelj, cserébe tök jó kilátásod lesz egész nap. Láttam párszor a csávót, hallod nem piskóta.
-Jól van, te meg a hülyeségeid. Hogy is volt az a Jake fiú?
-Melyik?-kérdezett vissza rögtön.
-Hát akivel elmentél kávézni.
-Tudod Frau, sok fiúval mentem már el kávézni akit Jakenek hívtak.-nevetgélt, mire megforgattam a szemeim.
-Nem, amúgy ez megy a levesbe, kész nullás. Elkezd random csirke hangokat kiadni, mert neki ez a titkos tulajdonsága. Az egész kávézó minket nézett, rohadt gáz volt.-mesélte nyavaljogva.
-Neked legalább van esélyed és nem egyedül halsz meg.-vontam meg a vállam, de persze ő ezt nem láthatta.
-Mondja az, aki kapja sorban a randimeghívásokat és egy tízpertízes a legjobb barátja.
-Szalajtasz egy kicsit. Tudod, hogy semmi tervem beleszeretni.
-Mégis meg fogod tenni. Én pedig majd kinevetlek és majd a képedbe ordítom, hogy megmondtam.
-Azt meghiszem Becca, de azt a filmet nem látod meg. Amúgy, elkezdted már a szemináriumi mukádat?-kérdeztem.
-Basszameg a határidő!-kiáltott fel, egyúttal kinyomva a hívást.
-Jó éjszakát neked is.-mormogtam, végre elsétálva a kocsitól. Beérve a házba, az asztalra pakoltam az üres üvegeket, a kulcsaimat a táskámmal együtt pedig a kanapéra hajítottam.
-Tehát inkább macskákat tartanál helyettem?-kérdezte mögülem, mire megugrottam.
-A frászt hozod rám!-kiáltottam fel.
-Most komolyan, tényleg macskák?
-Persze! Olyan aranyosak, lehet őket ölelgetni, odabújnak hozzád.
-Ez megoldható figyelj...-indult meg felém karjait széttárva
-Ne közelíts!-szóltam rá, és hátrálni kezdtem ameddig a konyhapult a derekamnak ütközött. Odaérve elém csak erősen magához ölelt, állát a fejem tetején nyugtatva.
-Ugye nem cserélsz el macskákra?-kérdezte. A hangja annyira komolynak hatott, hogy felnevettem.
-Dehogy, csak vicc volt.-öleltem át a hátát.
-Akkor nagyon viccesen elsőként tiéd a fürdőszoba, miután megetted a rántottát.-engedett el, majd az emeletre indult.
-Rendben.
-Mondtam már, hogy holnap megyek az orvoshoz az eredményekért?-szóltam még utána.
-Igen. Valami általános vizsgálat papírjai, ugye?
-Meg vérvétel. De elvileg minden jó lesz, ne aggódj.
-Ajánlom is. Elég szar történt már így is ebben az évben, pedig nemrég kezdődött.
-Hív valaki.-biccentettem a telefonja felé.
-Biztos a barátnőm, majd visszahívom.-vonta meg a vállát. Á, igen a barátnője. Nos mit mondjak, viharos a kapcsolatuk, hol együtt vannak, hol összevesznek. Mindenki tudja, hogy nem illenek egymáshoz, csak időnként. Amikor egy történetet mesélnek ketten szinte álompár. Annyira egy hullámhosszon vannak, kiegészítik egymást. De amúgy...katasztrófa.

Egy tiszta poharat elővéve vizet töltöttem bele és a tányért közelebb húzva magamhoz falatozni kezdtem. Az  instagramot pörgetve kis kortyokkal megittam a vizet, a rántotta sokkal nehezebb feladat volt. Hihetetlennek tartottam, hogy az emberek ilyen instagram, facebook és ehhez hasonló oldalakon élik az életüket. Minden pillanatot megörökítenek, posztolnak, leírnak. Elgondolkodtam a holnapi kórházi látogatásomon. Az előző papírjaim nem lettek a legjobbak, sem a vérképem, sem a többi vizsgálat. Az orvosok tanácsolták, hogy végezzük el újra a vizsgálatokat, nehogy téves diagnózist írjanak ki. Szívproblémákat azonosítottak, de nem tudták, mennyire sürgősek, így kaptam jópár doboz orvosságot. Az egyiket minden nap, a másikat kétnaponta, a harmadikat hetente kellett bevennem. Mindig teljesen belekeveredtem, így rendszerint anyám emlékeztetett és gondoskodott erről. A diagnózisról semmit sem mondtam Corpsenak. Félek, hogy nem tudja majd elviselni ennek a vizsgálatnak az eredményeit sem. A poharat és a tányért a mosogatóba rakva felmentem az emeletre.

-Ruha...-álltam meg háttal előtte. Egy pillanatra sem levéve a tekintetét a telefonjáról, lehúzta a cipzárt, és fél kézzel kattintotta ki a melltartóm kapcsát is.
-Ezt meg honnét tanultad?-kérdeztem kicsit meglepődve. Lehet, hogy én vagyok a béna de még két kézzel is tiszta kínszenvedés kikattintani a kapcsot.
-Olvastam valahol egy cikket, hogy ez ilyen tök szexi dolog a tinilányok körében, hogy úr isten fél kézzel kikapcsolta! Tehát gyakoroltam és tessék.
-Ó igen...teljesen elfelejtettem, hogy te még abban a korban vagy hogy tinilányokat fektetsz meg.-legyintettem felé, majd az ajtóban még visszafordultam a törölközőmmel az alkaromon. Leesett.
-Mi...hogy gyakoroltál?! Te elloptad az egyik melltartómat?
-Dehogy!-legyintett, és egy vonallá préselte az ajkait nehogy felnevessen.
-Fekete, lila pántokkal. Hogy rohadnál meg!-csaptam be magam mögött az ajtót, és én is felnevettem az ajtó túloldaláról hallatszódó nevetés hatására.

.・。.・゜✭・

-Mehetsz.-vágtam hozzá a saját törölközőjét.
-Azt hittem már megfulladtál. Vagy fél órát bennvoltál.
-Gondolkodtam.-ültem le az ágy szélére, és a tévét kezdtem bámulni. Ezer éves volt már, mióta beléptem a szobába folyamatosan mentek rajta a filmek, sorozatok. Félő, ha egyszer kikapcsolod az soha többé nem fog működni. Apámnak volt ilyen tévéje, és tíz év folyamatos működés után feladta a harcot, és egyszerűen elsötétült a képernyő, míg a hangot továbbra is lehetett hallani. Sokat viccelődtek a szüleim akkoriban azzal, hogy "akarsz tévét hallgatni?" ezek után egyszerűen felvitték a padlásra, és azóta is ott porosodik.