Evolúció

Ízelítő #1

Érdekes, hogy az életed egycsapásra mennyire meg tud változni. Minden, amit eddig ismertél és megszoktál, nincs többé. Az élet szeret kihívások elé állítani, amit nem biztos, hogy túl fogsz élni.

Ezek a gondolatok jutottak eszembe, miközben lekötözve ültem egy széken. Körülöttem fehér köpenyes alakok meredtek rám, akiknek nem tudtam kivenni az arcát, - csak sötét pacák voltak az arcok helyén, de valahogy tudtam, a csontomban éreztem: figyelnek.

Lenéztem magamra, hosszú, barna hajam az arcomba hullott a mozdulattól. Egyszínű fehér pólóba és világosbarna melegítőnadrágba öltöztettek, kezeim és lábaim hátraszorultak a kötelektől. Megmozgattam a csuklómat, próbáltam szétszakítani a kötelet, hogy kiszabadulhassak, de túl erős volt. Én pedig túl gyenge. Különböző szabadulási kísérleteken gondolkodva, egyetlen esélyemnek a szék széttörését gondoltam, ám amikor megpróbálkoztam a megmozdításával, mintha a földhöz nőttek volna a lábai, egy centit sem mozdult. Csapdába estem, és ebből aligha volt esély megmenekülni. A legrosszabb rémálmom valóra vált: elkaptak.

Nem értem, hisz erős vagyok, sőt, szuper erős, de még sohasem éreztem magam ilyen erőtlennek, ilyen tehetetlennek. A szívverésem felgyorsult, a pániktól egyre gyorsabban kapkodtam levegőt, miközben körbepillantottam a teremben. A könnyeimet kétségbeesetten próbáltam visszanyelni.

A szoba végeit csak úgy mint az alakok arcát, homály fedte. Sötét volt, nagyon sötét. Az egyetlen fényforrás a közelembe lévő állólámpa volt, amit felém irányítottak. Igyekeznem kellett, hogy ne vakítson el. Úgy éreztem magam mint akit egy kirakatba kiállítottak. Valószínűleg nem állt messze az elképzelésem a valóságtól.

Mély levegőt vettem, hogy megelőzzek egy esetleges pánikrohamot. Ez nem lehet a valóság. Steril szag vett körül, mint egy kórházban. Pontosan tudtam hol vagyok, sőt, mintha mindvégig tudtam volna: egy laborban, ahova a hozzám hasonlókat hozhatják.

Az egyik alak megszólalt, hangja mély volt, kiismerhetetlen.

- Ismered a mutánsok történelmét, 872? – Magamban a számot ízlelgettem, kirázott tőle a hideg. Felállt a szőr a hátamon, mert nem bírtam elmenni az érzés mellett, hogy ezzel a számmal rám utaltak. Még egyszer megpróbálkoztam kiszabadulni, kétségbeesésembe ide-oda mozgattam a csuklómat, hátha... de nem történt semmi. Bár még ha történt is volna valami, innen nincs menekvés. A hang forrásához fordultam, vagyis oda ahonnan sejtettem, hogy jön. A hang egyszerre jött egyfelől és mindenfelől, mintha a fejembe csengett volna. Pislognom kellett a rám irányuló fény miatt.

– Válaszolj! – Hallottam az utasítást, a hang forrása kezdte elveszteni a türelmét. Gondolkozni próbáltam, valami másra akartam gondolni ami lenyugtathat, de az elmém eltompult. A saját gondolataim egyre jobban elmosódtak, és a végére semmi másra nem tudtam gondolni, csak a válaszra. A válaszra, amit vártak tőlem, amit nem akartam megadni nekik, pedig pontosan tudtam mit kell mondjak. Legszívesebben leordítottam volna az alakok fejét, hogy menjenek a francba, de amikor kinyitottam a szám, a nyelvem önálló életre kelt, és beszélni kezdtem. A válaszom viszont nem az volt amire eredetileg gondoltam.

- Körülbelül 1000 éve kezdődött minden, pontosabban 2041-ben, amikor rátaláltak az első mutáns állatra. – Válaszoltam monoton hangon, még én magam is megrémültem mennyire eltűntek az érzések a válaszomból, mintha csak egy gépezet lennék aki elismétli amit kiadtak neki. Valószínűleg pont ez a céljuk: mindent ki akarnak belőlem ölni. Erre a hirtelen gondolatra megakadtam.

- Folytasd. – Unszolt tovább a hang. Férfihez tartozott talán, vagy nőhöz? Nem is igazán számított.

- Egy évtizeden keresztül – folytattam továbbra is színtelen hangon, közben kezdtem kívülállónak érezni magam a saját bőrömben – azt hitték egy új fajt találtak. Azonban az elmúlt évek során rájöttek, hogy az állatvilág teljesen megváltozott. Minden állat sokkal nagyobb és vérszomjasabb lett. Az emberek kihalásra voltak ítélve.

- Nagyon jó. - Csendült fel a hang. - Ügyes vagy, kislány.

Ezen a ponton meg kellett volna állnom. Meg akartam, de teljesen elvesztettem a nyelvem alatt a kontrollt. Reszkettem a félelemtől, de azért mondtam tovább, megállíthatatlanul. Sajnos túl későn jöttem rá a szavaim jelentésére, mert akkor már kimondottan lebegtek a levegőben.

- 10 évvel ezelőtt megjött a segítség: megtalálták az első mutáns embert.

A hangforrás mintha felmordult volna, de nem lehettem benne biztos. Már semmiben sem voltam biztos, csak abban amit végig akartam mondani minden áron. Vagyis inkább amit a testem akart végigmondani.

Hirtelen váltott a kép, és többé már nem voltam a testemben, kívülről néztem magamat, a tudósok helyén, mintha a tudatom átkerült volna egy másik testbe. Már nem tudtam semmit sem irányítani, csak nézője voltam a történéseknek. Kívülről megláttam a kócos hajam, az elcsigázott tekintetem.

- Ez lehetett volna a fajunk legboldogabb felfedezése, hisz végre volt remény, remény a túlélésre. - A hangom végighasított a termen, kívülről még aggasztóbb volt hallani. - De ehelyett az emberek féltek a mutánsoktól és semmit sem akartak tőlük. Begyűjtöttek mindenkit akikről tudtak és soha többé nem hallottunk róluk. Pedig az egyetlen esély, hogy az ember megnyerhesse a háborút az evolúcióval szemben, az a nyitás az újra, de jelenleg az újak az életükért küzdenek nem csak a háború, hanem a saját fajuk miatt is.

- Elég! – Ordította el magát a hang, mintha tőlem származna, én voltam az alak testében. Az eredeti testem elnémult, de az üresség nem tűnt el a szememből, továbbra is ültem a helyemen, mintha csak egy porhüvely lennék.

- Elég volt az elképzeléseidből! – Folytatta a hang. - Ahogy a fajodból is. Mert ti nem vagytok emberek. Állatok vagytok, amiket ki kell irtani. – Fegyvert rántott/rántottam magamra, és legszívesebben ordítani akartam volna, de nem tudtam megszólalni. A ravasz viszont meghúzódott, és ahogy eltalálta a mellkasom, a tudatom visszakerült a saját testembe.

Az érzések és gondolatok ekkor ismét el tudtak lepni, ám azokat teljesen elvakította a fájdalom, ami fokozatosan erősödött, én pedig felsikítottam. Vérfagyasztó sikoly volt, a fehér pólón vörös folt terült el, ami egyre csak nőtt, én pedig nem csináltam mást, csak sírtam, amitől csak még jobban fájt minden. A fejem hátrahanyatlott, és előttem kezdett elsötétülni minden. Még éreztem a kezem és szám remegését, azonban egyre jobban lebegtem a semmibe. Most vajon öntudatomon kívül csukom be a szemem, vagy ilyen hamar elájulnék? Nem is elájulok, haldoklom.

- Hazel...Hazel! – Hallottam meg egy hangot. Olyan távoli volt, és hirtelen az jutott eszembe,itt a vége. A fájdalom múlt, és apám arcát pillantottam meg. Milyen kedves, őmég a halálomon is elkísér.

...

Felkeltettem az érdeklődésedet? 

Mindig nagy öröm nekem, ha értékelik a munkámat, és örülök, hogyha tetszett a történetemhez tartozó rövidke prológus, ami arra szolgál, hogy bemutassa a világot az olvasóknak.

A történet még nem elérhető a nagyvilágnak, de ha érdekel hogyan folytatódik Hazel története ebben az ismeretlen, új világban amivé Földünk változott, akkor mindenképp kövess be az Instagram fiókomon. Ott mindent megtalálsz amit a történethez tudnod kell.

A nevem instagramon ugyanaz mint itt: ---> anett.pensandpages

Gyere, segíts nekem megírni életem első regényét és kövesd nyomon mi történik az Evolúcióval, vagy épp velem.