- ... megértetted? Látni akarom azokat a papírokat, különben búcsút mondhatsz az állásodnak!
A főnököm lecsapta a telefont, én pedig egy fáradt sóhajjal leengedtem a kezemet. Ezen a héten már harmadjára ordította le a fejem.
- Ha továbbra is egyik napról a másikra akar majd 10 oldalas jelentéseket, mindenki fel fog mondani. Igazából én is elkezdhetnék más munkát keresni. Ideje lenne már – motyogtam. Ahogy sétáltam, és próbáltam összeszedni a gondolataim, egyszer csak megláttam valakit. Ott ült az egyik panelház tetején, teljesen egyedül. Nem foglalkoztam vele, csak mentem tovább. Egyébként sem valami illendő beleártani magad mások dolgába.
Ahogy sétáltam haza, a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Nem volt szokatlan, hogy egy angyal kiüljön egy magas helyre nézni a naplementét és pihentetni a szárnyait. Mégis, olyan furcsa érzésem volt, hogy 2 perc után visszafordultam. Visszarepültem az épülethez és leszálltam a másik oldalra. Az előttem lévő nem mutatott semmilyen reakciót, ezért tettem néhány lépést előre.
- Mondd, te mégis mit csinálsz?
Egy pillanat alatt mozdulatlanná váltam. Szóval mégiscsak észrevette, hogy itt vagyok. A hangja nagyon ismerős volt, de nem jutott eszembe, hogy honnan. Mivel nem válaszoltam hátrafordult, és azonnal felismertem.
- Jonathan Collins?
Őszintén, ha valaki aznap reggel azt mondta volna nekem, hogy munka után az angyaltársadalom legnagyobb cégének a vezetőjével állok majd szemben egy panelház tetején... Több mint valószínű, hogy kinevettem volna. Viszont ott álltam, előttem egy multimilliárdossal, akinek egyetlen pillantásáért is ölni tudnának.
- Szóval ismersz.
- Ki ne ismerné a gazdag, sármos Jonathan Collinst? - kérdeztem, ezzel egy kicsit oldva a feszültséget.
- Nem olyan jó, mint gondolod – mondta immár nyugodtabb hangnemben.
- Ó igen, borzasztó lehet kőgazdagnak lenni! - sóhajtottam drámaian, miközben lehuppantam mellé a tető szélére. Amikor felé pillantottam, egy halvány mosolyt vettem észre az arcán.
Percek teltek el, ahogy csendben néztük a járókelőket, amikor megláttam a főnökömet. Nem is tudtam, hogy errefelé lakik. Utálom azt a banyát. Az öntelt képét, a teljesíthetetlen elvárásait... Mindenét.
- Kire nézel ilyen gyilkos tekintettel? - kérdezte Mr. Collins, miközben érdeklődve nézett abba az irányba, amerre én is.
- Semmit, semmit – legyintettem. - Csak megláttam a főnökömet.
- A főnöködet? Ennyire elviselhetetlen?
- El sem tudja képzelni, Mr. Collins. Nagyon nem bírom azt a nőt. Semmi sem elég jó neki, hirtelen haragú és mindenkit kihasznál. A volt férje még mindig szereti, és minden szavára ugrik. Emiatt vele csináltat egy csomó mindent; ő fizeti a számláit, a ruháit – komolyan, egy kezemen meg tudnám számolni a ruhákat, amiket egynél többször vett fel - , le merném fogadni, hogy a WC-jét is ő takarítja. És ez számukra egy teljesen természetes, mindennapos dolog! Például tegnap is...
Csak beszéltem és beszéltem, Mr. Collins pedig figyelmesen hallgatott.
- ... csak rá kell nézni azokra a dohányzástól besárgult szárnyaira. Akkor lehet tudni, hogy nagy a gond, ha keresni kell a fehér tollakat.
Az arcán lévő lágy mosoly egy lenéző vigyorba torzult.
- Szóval úgy gondolod, ha láttad valakinek a szárnyát, akkor meg tudod róla mondani, hogy jó vagy rossz?
- Persze – néztem rá értetlenül. - Mindenkiről meg tudod mondani, hogy milyen, ha megnézed a szárnyait.
- Ó igen? - kérdezte, majd felállt. - Akkor mit gondolsz az enyémről?
Leesett állal figyeltem, ahogy kitárta a szárnyait. Az összes tolla hófehér volt.
- Nos?
- Akárhogy nézem, csak fehér tollakat látok. Soha nem láttam még ilyet... Hogy lehetséges ez?
- Azt mondtad, hogy ennyiből is meg tudod mondani, hogy milyen vagyok. Fogytán a türelmem.
A hangja fenyegető volt, amitől kissé megijedtem. Mi baja lett hirtelen?
- Öhm... Nagyon jó gyerekkora volt. Nem volt semmilyen komoly betegsége, maximum néhány megfázás. Az élete most is jól halad, nem aggódja vagy komplikálja túl a dolgokat. Szerető családja van...
- Elég! - mondta hirtelen. Azonnal elhallgattam és vártam, hogy mit fog mondani. - Elmondom mi történt valójában.
- 12 éves koromig minden rendben volt, egy nagyon szép házban éltünk, kedves szomszédokkal.2 éves koromban megszületett a kishúgom, és így teljes lett a családunk. Bármit megkaphattunk, amit csak akartunk és rengeteg barátunk volt. Ezek voltak a gyerekkorom legszebb évei. Amikor 12 éves voltam, az apukám akkori cége becsődölt. Egy idő után a szüleim úgy döntöttek, hogy az lesz a legjobb, ha elköltözünk. Anyukám bátyja felajánlotta a segítségét. Azt mondta, hogy nyugodtan beköltözhetünk hozzá, és így is tettünk. Gondolom tudod, kiről van szó.
- Edward Collins.
- Igen. A húgommal megtanultuk, hogy Edward egyáltalán nem türelmes típus. Elég volt egy apró hiba és azonnal elkezdett törni-zúzni. A legelején még nem tett kárt bennünk, de ez nem sokáig maradt így. Többször megvert minket, de főleg engem, mert a legtöbb esetben sikerült megvédenem a húgomat. A szüleink sosem voltak otthon amikor ezek történtek. Sokáig túlságosan féltem ahhoz, hogy bárkinek szóljak erről az egészről, és amikor végre vettem a bátorságot, hogy elmondjam a szüleimnek, akkor sem hittek nekem. Edward mindent tagadott, ezért betudták rémálmoknak. Hiszen ki hinne egy – ekkor már 13 éves – kisfiúnak, amikor egy felnőtt mást mond?
- Ezután is próbáltam még segítséget kérni, de soha nem jártam sikerrel. Egy alkalommal nagyon közel jártam hozzá. Elmondtam az egyik tanáromnak, aki írt anyukámnak egy e-mailt a helyzetről, hogy ő értesíthesse a rendőrséget. Az e-mailt viszont Edward olvasta el, aztán rögtön ki is törölte. Aznap nemcsak megvert, hanem azt is végig kellett néznem, amit a húgommal tett. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy Edward pedofil, de így visszagondolva elég egyértelmű volt. Mondjuk most már hiába gondolkozom azon, hogy mit kellet volna csinálnom.
Teljes sokkban néztem rá.
- De a szárnyai...
- Ki vannak fehérítve. Nem hallottál még róla?
Erősen elgondolkoztam, aztán hirtelen beugrott.
- Dehát az...
- Illegális? Igen, az. Nem egyeztem bele, Edward kényszerített. Mindent megtesz, hogy a mocskos kis tettei titokban maradjanak. Emiatt vannak minden területen kapcsolatai, és éppen ezért nem sikerült felelősségre vonni azóta sem. De nem fogom feladni. Nem érdekel meddig kell próbálkoznom.
Mielőtt elment volna még utoljára felém fordult.
- Lehet, hogy a főnöködnél működött, de ne ítélj meg mindenkit így – mondta, majd felszállt. Végignéztem, ahogy eltűnt a horizonton, és még perceken keresztül ültem a tetőn a gondolataimba merülve, amíg végre felálltam és – mára már másodjára – elindultam hazafelé.
