Egy kivételesen meleg tavaszi nap volt. A nap már majdnem teljesen lement, és ezzel együtt az emberek is hazafelé indultak. Mindenki, kivéve Aubreyt. A híd korlátjának nekidőlve nézte az alatta elterülő folyót. A langyos szellő megbillentette vállig érő haját, mire összehúzta magán a kabátját. A meleg időjárás ellenére nagyon fázott. Ő maga sem tudta miért. Viszont nem volt ideje ezen gondolkodni, hiszen a Carterrel megbeszélt találkozó sokkal fontosabb volt. Bármelyik percben ott lehetett.
Bármelyik percben.
Bármelyik percben...
Akármilyen türelmes volt Aubrey, 3 óra várakozás után kezdett ideges lenni. Annyit készült erre a napra, és Carter még csak el sem jön? Márpedig ennél tovább nem várok! - határozta el, de amikor elindult meglátta Cartert, aki éppen felé sétált. Ahogy közelebb ért, Aubrey észrevette , hogy a telefonját nyomkodja.
- Szia baba! Hatalmas a forgalom, azt hittem sosem érek ide.
Aubrey úgy döntött nem veszi figyelembe a tényt, hogy egyetlen autó sincs az utakon, és elfordult a fiútól.
- Itt találkoztunk először. Emlékszel?
Carter végignézett a gyönyörű tájon. A fények felkapcsolódtak, bevilágították az egész várost. Az egész úgy nézett ki, mintha egy filmből szedték volna ki.
- Aha – mondta, mielőtt visszamerült volna a telefonjába.
- Lassan másfél éve vagyunk együtt, és...
Aubrey egy pillanatra elhallgatott, majd vett egy nagy levegőt és végre kimondta azokat a szavakat, amiket már napok, hónapok óta tervezgetett.
- ... mivel itt kezdődött minden, úgy éreztem itt is kell véget vetnünk neki.
Carter ujjai megálltak a képernyő felett, és zavarodott tekintettel nézett fel a barátnőjére.
- Miről beszélsz?
- Carter, vége van.
A fiú zsebre vágta a telefonját, és egy lágy, de még mindig értetlen mosollyal elkezdett sétálni felé.
- Ugyan baba, beszéljük meg... Tényleg siettem, csak hát feltartottak. Nem akartalak megbántani...
Ölelésre tárta a karját, amit Aubrey azonnal eltolt magától.
- Carter, komolyan beszélek.
Az említett arcáról azonnal leolvadt a mosoly, és egy komoly, kifejezetten ideges tekintet vette át a helyét.
- Te kis cafka.
Aubrey nagyot nyelt. Innen már nem fordulhat vissza. Ha idáig eljutott, akkor már képes lesz végigcsinálni.
Kénytelen lesz végigcsinálni.
- Te utolsó ribanc – folytatta Carter. Hitetlenkedve bámulta a lányt, hangja idegesen csengett. - Azt hiszed ezt csakúgy eldöntheted? Gondolod, hogy egyedül el tudsz érni bármit is?
Carter hangja egyre erősödött, végül pedig ordítani kezdett.
- Nélkülem nem érsz semmit, érted?! Tudod te, hogy mennyi energiámba és erőfeszítésembe került, hogy veled foglalkozzak?! Hogy aznap lehozzalak erről a rohadt hídról és ellássam a sebeid?! Hagynom kellett volna, hogy megdögöljél!
Aubreynak könnyek gyűltek a szemébe, ahogy eszébe jutott az a nap.
Éppen hazafelé tartott, amikor szembejött vele egy férfi. Bűzlött az alkoholtól és egy üres whiskys üveget szorongatott. Aubrey szaporábbra vette a lépteit, de mielőtt elsétálhatott volna a férfi mellett az megállította.
