Kellemes tempóban sétáltunk a játszótér felé.
Egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom, de ez mit sem változtatott a hangulatomon; boldog voltam, izgatott és reménnyel teli. Egy héttel korábban jelentkeztem egy irodai állásra, és a cég aznapra ígért választ. Ezúttal biztos voltam benne, hogy felvesznek.
Séta közben a tájat nézegettem; a katonás sorba ültetett fákat, a fűben növő százszorszépeket, a kislányt, aki elkezdte őket csokorba szedni és az édesapját, aki boldogan elfogadta tőle az ajándékot.
Aztán kiabálást hallottam. Egy kerékpáros száguldott felénk, aki elgázolt volna mindkettőnket, ha nem rántom el éppen időben Josephine-t az útból. A férfi továbbhajtott, közben pedig minden járókelőt leordított, aki csak az útjába került.
Utána akartam menni. Azt akartam, hogy bocsánatot kérjen, méghozzá azonnal. Mégis mit képzel az az utolsó szemétláda...!
- Anyu, baj van? – rángatta meg Josephine a ruhámat.
- Nem, kicsim, semmi baj.
Megsimogattam, és ismét sétálni kezdtünk. Mélyeket lélegeztem, és hamarosan sikerült is lenyugodnom. Semmi baj.
Végre megérkeztünk a játszótérre. Elengedtem Josie-t játszani, és leültem egy padra. Lepakoltam magam mellé, hátradőltem és szinte rögtön rezgett a telefonom.
A cég visszajelzett.
„Tisztelt Leah Bennet!
Köszönjük, hogy felvette cégünkkel a kapcsolatot. Igazán hálásak vagyunk az időért és energiáért, amit a kollégáinkkal való találkozásokba fektetett, azonban alapos megfontolás után úgy döntöttünk, hogy nem önt fogjuk alkalmazni. Az önéletrajza figyelemre méltó, de sajnos nincsenek meg önben azok a jellemzők, amiket jelenleg keresünk. Amennyiben megüresedik egy pozíció, amire alkalmasabbnak találjuk, feltétlenül értesíteni fogjuk.
További szép napot!"
Egy pillanatig csak néztem az emailt, majd végül zsebre vágtam a telefonomat.
Miért nem vettek fel? Mi lesz most? Ha ez így folytatódik, lassan már a számlákat sem tudom majd kifizetni egyedül. Márpedig a szüleim nem intézhetnek mindent helyettem.
Csak ültem, tágra nyílt szemekkel, bámulva a semmibe.
- Anyu, nézd!
Josie hangja rántott vissza a valóságba. Az egyik csúszda tetején ült, és amikor látta, hogy figyelek lendületet vett, és lecsúszott egészen az aljáig. Két kis kezét a feje fölé emelte, majd amint leért, már nevetgélve mászott is vissza.
Mosolyogva sóhajtottam. Majd kitalálok valamit.
- A maga gyereke?
Azt hittem a szívem kiugrik a helyéről. A hirtelen hang felé fordulva egy nálam idősebb, szőke hajú nőt pillantottam meg.
- Ó, bocsánat, nem akartam megijeszteni – szabadkozott. – A nevem Barbara Jones.
Kezet nyújtott nekem, amit némi hezitálás után elfogadtam.
- Leah Bennet.
- Aranyos kislány – folytatta, ahogy leült mellém a padra. – Mi a neve.
- Josephine. Most lett öt éves.
- Micsoda véletlen! Az én kislányomnak is nemrég volt a születésnapja.
- Hogy hívják a lányát? – kérdeztem.
- Cassidy.
Itt megakadt, és a mosolya hirtelen szomorúnak tűnt, de betudtam a képzeletemnek, mert azonnal beszélt is tovább.
- Sokat járok ide felfrissülni, felidézni a régi emlékeket. A férjem is el szokott kísérni, csak sajnos mostanában sok dolga van. Az utóbbi hetekben hatalmas teher nehezedik rá.
- Sajnálattal hallom. Reménykedjünk, hogy minél előbb túljutnak ezen a problémán – mondtam, és közben próbáltam kitalálni, miért mondta ezt el nekem.
- Igen, a férjem egy erős ember. Ki fogja bírni. És hol van a kislány apja?
Számíthattam volna a kérdésre, mégis váratlanul ért. Noah gondolatára ismét ideges lettem. Igen nagy akaraterőre volt szükségem, hogy normális választ tudjak adni.
- Külföldön – préseltem ki.
Noahval kezdetben nagyon jó volt a kapcsolatunk. Amikor bemutattam a szüleimnek, rögtön megszerették, és az ő családja is engem. A családjainkból mindenki összebarátkozott, és hamarosan együtt vacsoráztunk az ünnepekkor. Úgy éreztem egy álmom vált valóra, amikor megkérte a kezem. Tervezni kezdtünk, amiben mindkettőnk családja is szerepet kapott.
És ekkor jött Josephine.
Én nem is lehettem volna boldogabb, de Noah-val más volt a helyzet. Josie születése után sokkal feszültebb lett, gyakrabban járt el otthonról és úgy éreztem, hogy egyre kevesebb dolgot oszt meg velem. Mindenért én vállaltam felelősséget, még Josie is az én vezetéknevemet kapta meg – amiért így utólag nagyon hálás vagyok. Az esküvő időpontja egyre jobban eltolódott, míg végül egy nap Noah-t nem találtam otthon. Először azt gondoltam, hogy boltba ment, vagy csak sétál egyet, de miután több óra elteltével sem jött haza, aggódni kezdtem. Ám amikor fel akartam hívni észrevettem, hogy üzenetet küldött.
Itt hagyott minket.
Azt írta, hogy nem bírja tovább, és kiköltözik Kanadába. Nem számított arra, hogy a házasság és a családi élet ekkora teherrel jár, és úgy érzi, hogy nem áll rá még készen. Találkozott egy lánnyal és beleszeretett, és úgy döntöttek, hogy összeköltöznek. Felbontotta az eljegyzésünket, és a végén még volt pofája azt kérni, hogy ne haragudjak. Ezután mindenhonnan letiltott, és elkezdte az új, boldog életét valamilyen Everlyvel.
Ekkor alakultak ki a düh problémáim. Minden aprócska baleset miatt megharagudtam, sokszor rá is kiabáltam az emberekre miatta. Viszont tudtam, hogy ez Josephine-nek nem tesz jót. Valahányszor mérges lettem, elnyomtam magamban, amibe egy idő után belebetegedtem. Ez volt az a pont, ahol én is megértettem, hogy ezt nem bírom egyedül.
Terápiára kezdtem járni, azon belül is csoportterápiára. Rengeteget segített, és ugyan sok időbe telt, de megtanultam kezelni az érzelmeimet, és képes lettem egy sokkal nyugodtabb életet élni.
Pár hete viszont megint üzent, pénzért könyörgött. Ettől megint visszaestem, és bár nem olyan rossz a helyzet, mint először volt, így is kezdett igazán nehezemre esni ez a beszélgetés Mrs. Jonesszal.
- Az én Cassidym is nagyon szeretett kint lenni – mondta. – Rendszeresen kihoztam ide, és az első dolga mindig az volt, hogy körbefussa az egész játszóteret. Ahogy nagyobb lett, egyre kevesebbet jártunk ide, de még így is kijöttünk minden hónapban. Volt egy olyan alkalom, amikor...
Úgy beszélt velem, mintha régi barátok lennénk. Pár perce találkoztunk, de már a fél életét ismertem, és a kérdései is nagyon személyesek voltak. Régebben is zavart, ha ilyen emberekkel találkoztam, de akkor csak feszült lettem, és kényelmetlenül éreztem magam miatta. Most már idegesített is.
- Na és mondja csak... - kezdte, de ekkor Josephine felkiáltott.
- Anyu! – futott felém. – Játszhatok a homokozóban?
- Persze, kicsim – simogattam meg, és magamban nagyon hálás voltam neki, hogy megmentett a nő vallatásától. Legalábbis egy időre.
- Szia! Te vagy Josephine, igaz? – hajolt le Mrs. Jones. Josie közelebb húzódott hozzám, és megszeppenve bólogatott. – Nem kell félni, nem harapok – kacsintott rá, amitől Josie a hátam mögé bújt.
- Menj nyugodtan játszani, Josie – simogattam meg újra, amire kicsit felderült.
- Vihetem Bobot is?
- Csak ha vigyázol, hogy ne legyen koszos – mosolyogtam rá. Most kivételesen beviheti. Ennyit megérdemel.
- Vigyázok! – kiáltotta boldogan, mire átnyújtottam neki a plüssmaciját. Az egyik kezében a macival, a másikban egy kislapáttal a homokozóhoz szaladt
- Cassidy is nagyon szerette a plüssállatokat, de soha nem vitte volna be őket a homokozóba! Tudja, milyen nehéz kimosni a bundájukból a homokot? – monta Mrs. Jones, és mintha felháborodást hallottam volna a hangjában.
- Igen, tudom, általában nem engedem, hogy magával vigye, de ma kivételt teszek.
- Hát igen, a fiatalabbak sokkal... Engedékenyebbek – mondta, mire ökölbe szorult a kezem. Ez egy hátránya annak, hogy fiatalon lettem anyuka. Mindenki meg akarja mondani nekem, hogyan kéne gyereket nevelnem, és jelenleg miért csinálom rosszul.
- Igazán kedves, hogy aggódik értünk, de nem szükséges – szűrtem ki a fogaim közül. Próbáltam mosolyogni is, bár leginkább vicsornak tűnt.
Mondani akart valamit, de ismét Josephine hangját hallottuk.
- Anyu, nézd! – Odanéztem, és láttam, ahogy a maciját újra meg újra a levegőbe dobja. – Bobo repül!
Lágy mosoly jelent meg az arcomon, majd azonnal le is olvadt róla, amikor Mrs. Jones felvisított.
- Nem!
Felpattant és Josie felé rohant. Észbe kaptam és én is futni kezdtem. Mrs. Jones megragadta Josephine vállát, mire Josie felsikoltott.
- Nem szabad! Hagyd abba! – kiabált rá, mire Josie sírva fakadt.
- Maradjon távol a lányomtól!
Amint odaértem kirántottam Josephine-t a kezei közül és felvettem.
- Magának meg mi baja van? Hagyjon minket békén!
Összeszedtem a dolgainkat és hazasiettünk. A nap már lemenőben volt, így nem voltak sokan a parkban, de a játszótéren történtek után a maradék ember is hazament.
Nem akarták ilyen veszélynek kitenni magukat.
Másnap elvittem Josephine-t az oviba, és elmentem csoportterápiára.
Ott volt Dr. Miller, a megszokott csoporttársak és néhány üres szék. Jó volt látni a többieket, főleg az előző nap után.
- Valaki csatlakozni fog hozzánk a mai nap – közölte Dr. Miller. Az említett besétált és leült az egyik üres helyre. Nem láttam ki volt, mert a cipőmet kötöttem, de a bemutatkozás után nem is kellett ránéznem, hogy tudjam, ki az.
- Helló, Barbara Jones vagyok.
Felkaptam a fejem. Mrs. Jones észrevett, és ijedt tekintettel nézett vissza rám.
- Leah, én... Én annyira sajnálom.
A szemöldököm felszaladt, nem vettem le róla a szemem. Mióta vagyunk olyan viszonyban, hogy a keresztnevemen szólítson?
- Tudja Cassidyvel...
Itt nem sok kellett volna, hogy kisétáljak a szobából. Tegnap is végig a lányáról beszélt, mit tud még mondani?
- ... egy ilyen helyzet miatt történt a baleset. Emiatt... halt meg.
... Hogy mi?
Lefagytam. A kislány, akiről tegnap olyan sokat mesélt... Halott?
- Tudja volt egy plüssállat, amit mindenhová magával vitt. Egy kis csacsi. – Itt halványan elmosolyodott. Látszott, hogy mennyire szerette a lányát. És hogy mennyire fájt neki, hogy nem láthatja többé. – Egyik nap elmentünk a játszótérre. Oda, ahol tegnap voltunk. Ugyanígy dobálni kezdte a csacsiját. Aztán kiesett az úttestre, Cassidy utána ment... És jött egy autó... És...
A hangja elcsuklott, láttam a könnyeket a szemében. Nem bírtam megmozdulni, még pislogni sem.
- Annyira sajnálom. Én csak segíteni akartam.
Én csak néztem magam elé, ő pedig nem bírta tovább, és keservesen sírni kezdett.
