!FIGYELEM!
Egyesek számára a novella tartalma nyugtalanító lehet.
(Bár nem hiszem, hogy olyan jól írtam volna meg, de azért kiírom. Biztos, ami biztos.)
~
- Add a kezed!
Úgy kapaszkodtam bele a nő karjába, mintha az életem múlt volna rajta.
Mert így is volt.
A busz, amin évek óta minden gond nélkül utaztam most egy szakadék szélén hintázott. A még életben lévő utasok teljes pánikban próbáltak menekülni, amivel csak annyit értek el, hogy a jármű mégjobban imbolyogni kezdett. Egyre erősebben markoltam az ablakkeretet, amit már csak két csavar tartott. Fogytán volt az időnk.
Ezt a nő is megérezhette, mert egyre jobban igyekezett behúzni az ablakon. Én is próbáltam felhúzni magam, de nem volt elég erőm hozzá. Véletlenül túl nagyot rántottam a kezén, amitől megbotlott, és mielőtt bármelyikünk reagálhatott volna a busz megbillent és a mélybe zuhant.
Esés közben meglepően gyorsan beletörődtem abba, hogy mi vár rám. Nem volt időm végiggondolni, hogy mit bántam meg az életem során, a dolgokat, amiken változtatni akartam, az elszalasztott lehetőségeket. Csak behunytam a szemem és elfogadtam, hogy ennyi volt.
De nem haltam meg.
Egy kórházi ágyban ébredtem, családtagokkal és néhány orvossal körülvéve. Elmagyarázták, hogy az állapotom nem stabil, de valamilyen csoda folytán túléltem a balesetet. Sőt, csak két túlélő volt, én és Catherine Gill, a nő, aki segített rajtam. Őt már hazaküldték, így nem volt alkalmam találkozni vele.
Az eset megihletett, és elkezdtem írni egy forgatókönyvet. Mindent beleírtam, és egy kicsit kiegészítve egy remek történet kerekedett ki belőle. Életem munkája. Több hónapnyi tökéletesítés után végre úgy éreztem, hogy meg merem osztani a világgal, és nem sokkal később fel is vette velem a kapcsolatot egy cég. Nagyon tetszett nekik, és meg is beszéltünk egy találkozót az egyik menedzserükkel. Még soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint akkor.
Végre elérkezett a megbeszélt időpont, és én percre pontosan ott voltam az ajtó előtt. Kicsit furcsálltam, hogy egyből a menedzser otthonába lettem meghívva, de nem volt ellene kifogásom. A ház gyönyörű volt; egy két emeletes villa, nagy ablakokkal és krémszínű falakkal.
Pontban 14:00-kor megnyomtam a csengőt, és hamarosan nyílt is az ajtó.
- Catherine Gill!?
Leesett állal bámultam. Meg sem tudtam szólalni, ezért ő törte meg a csendet.
- Gyere be!
Ahogy beléptem a házba elkezdtek ömleni belőlem a szavak. Elmondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy látom, mennyire hálás vagyok neki és rengeteg más dolgot. Végre, annyi idő után találkozhattam azzal az emberrel, akivel ugyanazt a balesetet éltük át és éltük túl, aki megmentette az életem.
- Azért az, hogy megmentettem az életed egy erős túlzás – mondta, amikor megköszöntem neki, amit értem tett. Lágyan mosolygott rám azóta, hogy elkezdtem beszélni, ami melegséggel töltött el.
- Már az is elég, hogy megpróbáltad. Mit tehetnék, hogy megháláljam?
- Azt tettem, amit tennem kellett - mondta, a kezemet az övéi közé fogva. Viszont észrevettem valami furcsát. Catherine akkor sem engedte el a kezemet, amikor a beszélgetés már rég továbbhaladt. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, úgyhogy gyorsan felkaptam egy fotót az asztalról.
- Ők a szüleid?
- Igen - felelte, és elengedte a kezemet. A kép egy kilátón készült, amiből a kilátás egy gyönyörű, őszi erdőre tárult. Catherine volt középen, az ő bal- és jobboldalán pedig az anyukája és apukája.
- Nagyon szépek - mondtam, le sem véve a szemem a képről. - Pont úgy nézel ki, mint anyukád.
- Igen, sokan mondták már. Nem bánom, bár mindig is irigyeltem apukám szemeit. Időnként abbahagyok mindent, amit csinálok és csak... Nézem.
Catherine-re néztem, majd vissza a fotóra. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a családját, és biztos voltam benne, hogy a szülei is szeretik őt.
Nagyon elment az idő, ezért elkezdtünk végre tényleg a munkáról beszélni. Catherine-nek nagyon tetszett a forgatókönyv, azonnal mondani kezdte, hogy mennyire csodálatos, kreatív, biztos siker és így tovább. Egyre jobban beleélte magát, és ismét megragadta a kezem. Most sem engedett el, ezért gyorsan elhúztam a kezem, és megkérdeztem, hogy hol van a mosdó.
- A folyosó legvégén balra - mutatott az egyik irányba. - Addig átnézem a szöveget, és majd ha visszaértél átbeszéljük.
Kézmosás közben igazán el tudtam merülni a gondolataimban. Amikor elhúztam a kezem, Catherine majdhogynem dühösnek tűnt. Vajon csak rosszul láttam? Miért lenne mérges egy ilyen aprócska dolog miatt? Hiszen Catherine olyan rendes!
Ahogy elindultam visszafelé a folyosón észrevettem, hogy az egyik ajtó nyitva volt. Tudtam, hogy nem kellene bemennem, de a kíváncsiság úrrá lett rajtam és a lehető leghalkabban beléptem az ajtón.
Amit ott láttam, attól azonnal öklendezni kezdtem.
A szoba közepén egy holttest hevert, részekre vágva, véresen. Az ember szemei ki voltak vájva a helyéről, ezért először nem is ismertem fel, de hamar rájöttem, hogy ki volt; Catherine apja. Viszont volt valami még ennél is rosszabb. Az egész szoba tele volt testrészekkel; voltak, amik üveg mögé voltak kitéve, mint a múzeumokban, voltak, amik szekrényekben és polcokon voltak és néhány csak a földön hevert (gondolom új darabok voltak). Az egyik fal tele volt kezekkel. Úgy voltak felaggatva, mint a vadászok házában az elejtett állatok feje. Trófeákként. Szépen sorban fel voltak akasztva, és észrevettem, hogy egy hely üres.
Amint felfogtam, hogy mekkora veszélyben vagyok azonnal megfordultam. Tudtam, hogy ha nem menekülök minél hamarabb, akkor rám is ez a sors vár majd. De már késő volt.
Catherine ott állt az ajtóban, ugyanazzal a lágy mosollyal az arcán, amivel fogadott a ház előtt. Most azonban nem hatott se nyugtatónak, se kedvesnek.
- Tudod a baleset után nagyon magam alatt voltam - kezdte, és elindult felém. Addig hátráltam, ameddig csak tudtam, de a szoba túl kicsi volt ahhoz, hogy menekülni tudjak. - Ezt a szüleim is észrevették, és elküldtek egy „szakemberhez". - Idézőjelet formált a kezével, és megforgatta a szemét. - Tudod mit mondott? Azt ajánlotta, hogy keressek egy hobbit. És találtam egyet! - Széttárt karokkal körbefordult, végigmutatva a szobán. - Hát nem csodálatos? Igaz, a problémáimat nem oldotta meg, de remekül elvagyok vele. Tíz hónap munkája. És már csak egy dolog hiányzik.
Éreztem, ahogy minden szín eltűnik az arcomról, amikor előhúzott egy kézifűrészt az egyik fiókból.
- Szeretnéd tudni mivel hálálhatnád meg a segítségemet? Add a kezed!
