Hajnal Yunmengben

Jiang Cheng némán állt a lakóháza mögötti tornácon, és a vizet figyelte.

Korán volt még, a nap is csak kezdett feltűnni a láthatáron, rózsaszínes ragyogásba fogva az eget a távoli hegyek körül. A madarak egymást túlharsogva csiviteltek, ám a város felől nem hallatszott még a nappali zsivaj. A levegő friss volt, olyan hűs szellő tépett bele a klánvezér ruhájába, amely amint feljön a nap, nyomtalanul el is fog tűnni. Most, hogy nem nyomta el az étel szaga, tisztán lehetett érezni benne a lótuszok illatát, amelyet a tó felől hozott az előbbi könnyed kis szellő.

Ha átlagember talált volna felkelni ilyen korai órán, valószínűleg inkább örvendezve járná végig a környéket e gyönyörű hajnalon, ám Jiang Cheng nem mozdult. Mosoly sem kúszott keskeny ajkaira, bár igazság szerint maga a klánvezér sem tudta, mikor nevetett utoljára.

De hát mit csinált itt a Jiang klán ifjú vezetője egyedül, a vizet bámulva? A szolgák suttogva osztották meg egymással teóriáikat.

– Bizonyára találó rímeken gondolkodik egy szerelmes vershez! – szólt az egyik romantikusabb lelkű, zöldfülű szolga.

– Ostoba vagy – torkolta le egy tapasztaltabb társa. – A klánvezér nem töltené az idejét efféle csacskaságokkal! Magadból indulsz ki. Inkább azt mondanám, harci felállásokat vet össze magában, taktikákat és stratégiákat eszel ki...

– Nem hinném, hogy újabb háborún törné a fejét – borzongott meg egy arra járó tanítvány.

– Szerintem csupán élvezi a természet gyönyörűségét – vélte egy kis szolgálóleány. Társai rögtön lehurrogták, mondván, ennél nyilván több áll a háttérben. A romantikus ifjú mondani akart valamit, ám ekkor uruk haragvó hangja csattant, mintha varázslatos ostorával, Zidiannel csapott volna oda.

– Elég legyen! Munkára! – A szolgák és tanítványok azonnal a dolgukra siettek. Jiang Cheng végre megmozdult – otthagyta a tó bámulását és hosszú léptekkel a gyakorlótérhez sétált.

A Jiang klán tanítványai már nála előbb is talpon voltak, s a korai óra ellenére gyöngyöző homlokkal gyakorolták a vívást. Amint rájuk pillantott, Jiang Cheng már kapta is ki az egyik tanítvány kezéből a kardot, és ingerülten így szólt:

– Mid van neked, patád, hogy így tartod a fegyveredet? Fogd meg rendesen, ha kiejted a kezedből, az ellenfeled nem fog udvariasan lehajolni és felvenni neked! – Visszaadta a kardot a riadt fiúnak, ám mivel nem küldte el azonnal a tanítványai közül, feltehetően mégis jó napja lehetett. Félreállt és egy darabig figyelte a gyakorlatozást (ez idő alatt egyik tanítvány sem mert még véletlenül sem hibát véteni), majd hirtelen sarkon fordult és otthagyta őket.

Jiang Cheng léptei nem azért voltak hosszúak, mert különösen magas lett volna, a klánvezér csupán folyvást sietett valahová. Ez a tulajdonság általában a különösen elfoglalt emberekre jellemző – persze kétség sem fér hozzá, hogy Jiang Cheng egész nap dolgozott, ám mégsem számított olyasvalakinek, aki nem engedhetett meg magának némi pihenőt. Nem, ez a sietség Jiang Cheng természetéből fakadt, képtelen volt elviselni a tétlenséget. Felettébb fölöslegesnek találta a lassú, kimért lépteket, de azzal sem alázta meg magát, hogy például fogadott öccséhez hasonlóan, mindenhová szaladjon. Maradt hát az arany középút.

Jiang Cheng, amikor maga mögött hagyta a Jiang klán épületeit alig láthatóan fellélegzett. Apró sóhaj volt ez csupán, aki nem áll ott közvetlenül mellette, nem is hiszi, amit látott.

Jiang Cheng a mólóhoz sétált, ahol az ügyeletes őrök rögtön felé fordultak és meghajoltak.

– Klánvezér! Milyen korai óra! Miben segíthetünk önnek? – kérdezte egyikük szolgálatkészen.