Hajnal Yunmengben

Tisztátalan naplemente

Nie Huaishang kedvteltve futtatta végig az ujját legyezőgyűjteményének egy különösen szép darabján. A szára lágyan ívelt, a kivitelezése tökéletes. Csupán néhány virágminta díszítette, visszafogott eleganciát kölcsönözve a tárgynak.

A férfi gyűjteményét semmiképpen se lehetett volna átlagosnak nevezni. Nagyobb is volt, csaknem száz legyezőt foglalva magába, rendszerezve és ízléses elrendezésben kiállítva Nie Huaishang hálószobájában, az üvegezett ajtajú fekete szekrényben, amelynek széleit arany verettel rakták ki. Mind a sokat érő legyezők, mind a szekrény apró bepillantást engedtek, mennyi pénze is van egy igazán nagy kultivátorklánnak. A Nie klán a második leggazdagabb volt (az első helyet természetesen hosszú-hosszú idő óta a Lanling Jin tudhatta magának) – és ezt Nie Huaishangnak köszönhették. Mint szinte minden mást is, amivel felvirágoztatta a Quinghe Nie klánt.

Nie Huaishang ezzel nagyon is tisztában volt, ennek ellenére nem szállt fejébe a dicsőség. Csupán tudomásul vette, hogy az eszét, ravaszságát és hatalmát, amivel megajándékozták az istenek, jól használta fel.

Nie Huaishang pillantása a fekete keretes ablakra esett. Már ilyen késő lenne? A napkorong még fent ült az égen, de narancsban izzott, felhevítve a körülötte elterülő eget is. A lakosztály ablaka pont nyugat felé nézett, a férfi szokása volt minden este figyelni a naplementét.

Nie Huaishang becsukta a szekrényt. Ideje szólni a szolgáinak, hogy készítsék elő a vacsorát.

-- A-Mao. – A klánvezér résnyire nyitotta az ajtaját és halkan odaszólt a közelben sétáló fiúnak.

-- Igenis – hajolt meg könnyedén A-Mao. Nie Huaishang bátyja, Nie Mingjue előtt mindenki rettegve borult le a földre, de a klánvezér nagyon is jól tudta, hogy őt közel sem veszik annyira komolyan. Nie Huaishangot ez egy cseppet sem zavarta, inkább csak jól szórakozott a szolgák és katonák szája sarkában és hangja mélyében megbúvó gyúnyon. Néha eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha felfedné magát a világ és a többi kultivátorklán előtt, hogy lám, ő volt az, aki megnyert nekik két-három háborút és legyőzte Jin Guangyaót, de természetesen egyszer sem gondolta komolyan.

-- Szólj a konyhának, hamarosan indulok vacsorázni.

-- Természetesen. Van a klánvezérnek valami speciális kívánsága a menüt illetően?

-- Nem… Nem tudom – felelte zavartan Nie Huaishang. – Csak… Csak legyen a szokásos.

A-Mao még egyszer meghajolt és elsietett.

Nie Huaishang bezárta az ajtaját, majd újra a nyugati ablakhoz lépett. Szívesen eltüntette volna az üveget, hogy beleszagolhasson a feltehetően már éjszaka-illatú levegőbe. A nap közben lejjebb bukott az égen, már csak a vörös-narancs félkör látszott a láthatáron. Körülötte a felhők sárgában és világoskékben játszottak, zavaros, ám valahogy mégis harmonikus látványt teremtve. Ahogy a férfi kibámult a tájra, egy denevér formájú kis árny reppent el a narancsszín előtt.

A gyönyörű látvány messzire sodorta a férfi gondolatait. Bár létezne olyan tehetséges festőmester, aki valódi szépségében meg tudná örökíteni az alkonyatot! Nie Huaishang kedvenc napszaka volt, mindig az jutott eszébe, hogy nyert. Túlélt egy újabb napot, ami önmagában is egy apró győzelem ebben a kegyetlen és rút világban.

Nie Huaishang számontartotta az összes esetet, amikor győzedelmeskedett egy szituációban. Ez lehetett akár tanítványkorában egy dolgozat, vagy egy cselszövésekkel teli, kiszámíthatatlan kimenetelű háború. A férfi kiválóan értett ahhoz, hogy minden helyzetet a maga javára fordítson, és erre büszke is volt. Talán nem is ez a jó szó rá, mert a büszkeséget viszonyítjuk valamihez – másokhoz, magunkhoz. Inkább elégedettségnek nevezte volna.

Nie Huaishang arra eszmélt, hogy amíg ő pár percig a semmibe bámult, az ég drasztikusan megváltozott. Minden este az történt, ami a világban: amikor elkezd sötétedni, alig kell neki fél óra, és már éjfekete kupola borul fölénk. Ha eléri azt a pontot, semmi sem állíthatja meg az éjszakát, amely felfalja a nappalt. Miután átbillennek az események ezen a ponton, vagy teljes katasztrófa lesz a vége (például, mint amikor Jin Zixun Jin Guangyao hatására elébe ment a Jin Ling ünnepségére siető Wei Wuxiannek), vagy csak egy teljesen más helyzet, és csak azok tudnak túlélni, akik alkalmazkodnak (Nie Huaishangot ez arra emlékeztette, amikor a Guanyin-templomban egymás után, megállíthatatlanul hullottak le a fátylak Jin Guangyao hazugságairól – a helyzet az akkori Jin klánvezér halálához és a kultivátorvilág fordulásához vezetett). Nie Huaishang nagyon jól emlékezett az elmúlt majdnem húsz év háborúira és egyéb eseményeire. Elvégre nem egyet ő maga okozott.

Mindenesetre, az eget másmilyenre festették, mint az előbb. A felhők sorba álltak, mintha hidat akarnának képezni az istenek és az emberek világa között. Szivárványszínű volt az égalja, a napkorong már a láthatár alá bukott, de sokáig maga után hagyta még a lenyomatát.

Nie Huaishang nem egyvalakit elveszített az évek alatt.

Elsősorban természetesen a bátyját. Noha ifjúkorában kissé mindig is tartott Nie Mingjuétól, a szíve mélyén szerette a szigorú, elég agresszív férfit. Jól gondját viselte, mielőtt kibontakozhattak volna a képességei. Emlékezetes egy ember volt, annyi szent.

Aztán ott volt Wei Wuxian, igaz, ő az évek alatt megkerült, és amennyire Nie Huaishang tudta, most azzal a kicsit karót nyelt, de azért szerethető Lan Wangjival járja az országot. Nie Huaishang tanítványként felnézett rá és példaképként kezelte – már ami a csínytevéseket illeti. Wei Wuxiannal jó barátok lettek és nagy hatással volt Nie Huaishangra, amikor az kezdte felfedezni az eszében való erejét. Az ő szívébe is űr költözött annak idején, amikor Yiling Pátriárkája rossz útra tért és meghalt, de megtanulta, hogy az érzelmek, beleértve a sajátjait is, csak eszközök. Fegyverek. Úgy használhatja őket, ahogy az neki tetszik, manipulálhatja, becsaphatja a többi embert, és azok észre sem veszik. Nie Huaishang a saját érzéseiből nyílvesszőket kovácsolt, összetömörítette őket, és várta, mikor lőhet meg velük valakit.

A klánjából is sokan elhunytak a harcokban. Nie Huaishang nem eggyel jó barátságot ápolt.

Azonban megtanult továbblépni.

Minden seb a szívében csak egy újabb próba volt az istenektől, hogy kibírja-e.

És Nie Huaishang igencsak szívós embernek bizonyult. 

A felhőhíd felszakadozott, a vidám sárgákat, kékeket és rózsaszíneket elnyelte az éjszaka óriási szája. A perzselően forró napkorong utolsó emlékét is felváltotta a vashideg sötétség. Nie Huaishang megpillantotta a holtfehér holdat, amely széles udvarában ült a köré gyűlt felhők között, akár az ég császára, aki letekint birodalmára.

Mikor lesz már kész a vacsora? – kérdezte magában bosszúsan Nie Huaishang, ennek a földi világnak koronázatlan ura és parancsolója – az éles eszű kígyó, amely puha selymekbe bugyolálta magát.

 

A/N: elnézést, hogy ennyit kellett várni a novellára, technikai problémák adódtak. Remélem, tetszett! :)