Hajnal Yunmengben

Éjszaka az Éjtelen városban

– Úrfi, vigyázz, nehogy belelépj a gödrökbe – kiáltott hátra a válla fölött Wen Ning.

– Már késő – motyogta derűsen Lan Sizhui. – Máris csupa sár vagyok. Ne, nem kell idejönnöd, megleszek.

Wen Ning beletörődve sóhajtott, majd az utolsó pillanatban elkapott egy faágat, nehogy felbukjon egy földből kiálló gyökérben. Amióta meghalt, sokkal nehezebben mozgott és könnyedén elbotlott.

– D-de mindjárt ott leszünk – próbálta bátorítani a fiatal kultivátort, amikor megpillantotta a fák csupasz ágai közül előbukkanó romokat.

Holdfény kísérte a két férfi léptét, ahogy kijutottak a fák közül, éppen csak megvilágítva úti céljukat: az Éjtelen város utolsó, érintetlen darabjait.

A szürke köveken kegyetlen élességgel csillant meg a sápadt fény, elrejtve, s mégis kiemelve a részleteket, hogy az errejárónak mindenképp az eszébe jussanak azok a borzalmak, az a sok halál és szenvedés, amely itt megesett. Na persze, mégis ki járna errefelé? Az egyszerű emberek azt suttogták, ez elátkozott hely, a kultivátorok pedig az erős és gonosz szellemi energia miatt nem merészkedtek a romokhoz. Lan Sizhui azonban azt mondta, nem fél, Wen Ningnek pedig ez nem számított. Mégis aggódott az úrfiért, hisz ki tudja, milyen ismeretlen veszélyek leselkednek a kövek alatt. Ő tudta, hogy butaság ez az egész kirándulás, de Lan Sizhui ragaszkodott hozzá, hogy Wen Ning megmutassa neki szülőklánja székhelyét.

– Hű – lehelte mellette Lan Sizhui meghatottan. Wen Ning a fiúra pillantott: pupillája tágra nyílt, hogy minél több részletet lásson a sötétben, szép arcán meglepetéssel vegyes szomorúság tükröződött. Ajkai kicsit elnyíltak, a hidegtől apró párafelhő távozott közülük minden lélegzetvétellel.

Wen Ning biccentett. – Akkor jobb is, ha visszamegyünk – próbálkozott, de Lan Sizhui ügyet sem vetett rá, fürge léptekkel elindult lefelé a domboldalon, egyenesen a palota romjai felé.

– Úrfi! – Wen Ning sejtette, hogy nem túl jó ötlet itt kiabálni, szóval csak egy egészen picit emelte meg a hangját, és a fiú után sietett.

– Mekkora volt, amikor még állt? – kérdezte Lan Sizhui, és a hold által ezüstre festett felhők felé emelte a tekintetét.

Wen Ning, beletörődve, hogy a fiú ugyanolyan makacs, mint a szülei, felemelte az ujját. – Ilyen magas volt, és az egész hegytetőt elfoglalta.

– És hogy-hogy teljesen tönkrement? – ámult a fiú, végignézve a töredezett kőtömbökön, amelyek az épület alapját képezték. – El sem tudom képzelni, hogyan rombolódott le egy ekkora épület.

– Nos… A tűz felégette az összes fát és szövetet, a hurrikánok pedig lerombolták a hegy másik oldalát. Azt beszélik, az istenek is dühösek voltak erre a helyre – magyarázta félszegen Wen Ning.

– Pedig nem kellett volna tönkre tenni egy szép, nagy palotát – csóválta a fejét Lan Sizhui, miközben sétálni kezdett, vészesen közel érve a romokhoz.

– Úrfi, jobb, ha tisztes távolságban maradunk! – szólt utána Wen Ning, de a fiú füle botját se mozdította. Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni az egykori épület falát. Wen Ningnek úgy tűnt, mintha a sötétséget kavaró szelek Lan Sizhui ujja köré tekeredtek volna. Nem tetszett neki ez a kép.

Wen Ning követte az ifjút – hát persze, hogy ment utána, hogy is hagyhatta volna magára? –, akaratán kívül egyre közeledve a veszélyt sejtető kövekhez. Noha Wen Ning már nem érzett szagokat, Lan Sizhui egyszer csak megtorpant, apró, meglepett kiáltás hagyta el az ajkát.

– Füstszagot érzek!

– Füst? Pedig itt nem ég tűz… Úrfi, menjünk vissza, gonosz hely ez – kérlelte Wen Ning Lan Sizhuit.

– Ne aggódj! Elbánok én egy kisebb horda kegyetlen szellemmel is – jelentette ki, de noha Lan Sizhuinak nem volt szokása nagyot mondani, Wen Ning nem kockáztatta volna meg a dolgot. A fiú hátrafordult. Bár mosolygott, a Hold sápadt fényében az arcán az árnyékok élesek voltak, bőre hófehér, amely roppant kísérteties megjelenést kölcsönzött az amúgy lágy vonásokkal rendelkező kultivátornak.

– Mit mondjak majd Hanguang-junnek, ha elveszel? – váltott taktikát Wen Ning. – És a többi tanítványnak? Kérlek szépen, úrfi, csak az ő kedvükért, hogy ne veszítsék el a pajtásukat!

– Semmi baj. Wen Ning, tudok vigyázni magamra.

– Na de…

Észre sem vették, hogy beszélgetés közben felemelték a hangjukat, és az addigi suttogás helyett hétköznapi módon beszéltek. Ezen kívül Wen Ning megérzett mást is, amit Lan Sizhui, aki élt és az ereiben vér folyt, képtelen lett volna. Valami… valami nagy és kétségtelenül gonosz dolog közeledett feléjük.

– Wen Ning? – Lan Sizhui észrevette, hogy a férfi elnémult. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy megértse a helyzetet. – Meneküljünk? – kérdezte suttogva.

– Itt van a sarkunkban…

Lan Sizhuinak több se kellett, előhúzta a kardját és Wen Ninget megragadta a karjánál fogva. Körülbelül öt zhang magasra szálltak fel, de Lan Sizhui még nem indult. Ahogy egyre idősebb, annál vakmerőbb ez a fiú! – gondolta Wen Ning. Az úrfi elővette a guqinját és rövid hangsort játszott le rajta, majd a mélybe bámult, de semmi változás nem látszott.

– Közeledik! Úrfi, menjünk!

– Meg szerettem volna tudni, ki vagy mi ez – suttogta csalódottan Lan Sizhui, de most az végre hallgatott Wen Ningre. A kard tovaszállt velük a csípős szélben, távoztuknak egyedül a néma Hold volt a tanúja. Ki tudja, hányszor szállt még le az éjszaka az Éjtelen városra, amíg az a névtelen és láthatatlan szörnyeteg ott tanyázott a romok között.

Talán még azóta is ott van.

Vége.