Lan Xichen mélyet lélegzett. Az erdő sajátos frissessége keveredett szantálfa-illattal a levegőben, összetéveszthetetlen aromát adva, amelyet a szél íze egészített ki. Egész Felhőzugot átjárta ez az illat, hol egyik, hol másik összetevőjére ráerősítve. Itt, a gyors vizű patak mellett azonban mindegyik harmóniában volt egymással.
Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amiért Lan Xichen szeretett ide járni. A többi például a háborítatlan magány és az itt fészkelő madarak voltak, amelyek édes énekükkel felvidították a férfi szívét.
Lan Xichen kinyitotta a szemét, tekintete beitta a zöldellő erdők és a ragyogóan kék ég látványát. Noha számtalan tájat bejárt már kultivátorévei alatt, továbbra is Felhőzugot tartotta a legszebbnek. Bizonyára erre a számtalan jó emlék is rásegített, míg amikor a közelmúltban még a Weneket üldözte, csak a pusztulásra és szenvedésre emlékezett. A háború emlékei ott éltek mindenkiben, ahogy Lan Xichenben is, a mély sebek biztosították, hogy soha ne feledje a történteket. Alighogy sikerült felülkerekedniük az elnyomó Quishan Wen klánon, jött a Wei Wuxian-ügy, amit csak hatalmas áldozatok árán tudtak legyűrni.
Felhőzug ezen szakasza azonban nem változott. A Wenek sok épületet leégettek, ám a hegy nagy részét érintetlenül hagyták. Most, két évvel később már semmi sem emlékeztetett a szörnyűségekre. A madarak gondtalanul harsogták éneküket, egy-egy bokor takarásában pedig azok a nyulak ugrándoztak, amelyeket Lan Wangji annyira szeretett.
Lan Xichen bosszankodott magában. Azért jött ide, hogy elfeledkezzen a világról, de öccséről rögtön eszébe jutott az a rengeteg megoldandó feladat, ami előtte állt. Bátyjaival közösen a vállukra vették az újjáépítés tervét, de nem csak az anyagiak számítottak. Újra fel kellett éleszteniük az emberekben a reményt, hogy higgyenek bennük, nem minden kultivátor gonosz, és még ott voltak a harcosok lelki sebesülései is…
– Gondterheltnek látszol, bátyám.
Lan Xichen megperdült a tengelye körül. Jin Guangyao állt tőle nem messze, egyenes testtartásban, a szokott, kellemes kifejezéssel az arcán. Lan Xichen, bár egy pillanatra megrémült, azonnal nyugalom töltötte el bátyja láttán.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte válasz helyett, és könnyedén mosolyt varázsolt az arcára. Lan Xichen szeretett mosolyogni, boldogabbak lettek tőle az emberek körülötte.
– Azt mondták, itt talállak. – Jin Guangyao közelebb lépett Lan Xichenhez, majd meghajoltak egymás előtt. – Szerettem volna beszélni veled Quiashan újjáépítésének ügyéről.
Lan Xichen bólintott, bár titokban kicsit bánta, hogy itt is megtalálták a feladatai. Jin Guangyao oldalra biccentette a fejét, mosolya még szélesebbé vált.
– Sétáljunk, bátyám, tegyük félre egy kicsit a kötelezettségeket.
Lan Xichen hálásan bólintott és a másik férfi mellé szegődött. Az erdő mélyére vezető kis ösvényen haladtak. Egy percig mindketten hallgattak, ezalatt Lan Xichen lehunyt szemmel hallgatta a madarak énekét és élvezte, ahogy a fát közt átsütő napsugarak simogatják az arcát. Az egész teste ellazult az arany szellőben, amely végigsuhant egész Felhőzugon.
– Mondd, mi bánt? – törte meg a puha csendet Jin Guangyao. Hangjának megnyugtató tónusában nem volt más, csak szeretetteljes aggodalom. Lan Xichen szívét boldog érzés töltötte el – a valahová, valakihez tartozásé.
– Nos… Sajnos azt sem tudom eldönteni, honnan kezdjem – sóhajtott Lan Xichen. Ruhájának bő ujja egy kis növendékfa törzsét súrolta. A férfi arrébb húzta a selymet és csak utána folytatta. – Igazán kimerítő az újjáépítés. Azt hittem, a háború után felüdülés lesz számlákat nézegetni és terveket készíteni, de alig van időm aludni és meditálni.
Lan Xichen ügyelt arra, hogy ne tűnjön úgy, mintha panaszkodna. A férfi tudta jól, hogy még így is kivételesen jó helyzetben van. Vajon, ha elpusztították volna az otthonát és meg kellene küzdenie a napi betevőért, érdekelné, miféle apró-cseprő gondjai vannak egy magas rangú kultivátornak? Mindössze jólesett a tudat, hogy valaki ítélkezés nélkül végighallgatja.
Jin Guangyao olyan arccal bólintott, mint aki maga is efféle problémákkal küszködik. – S hallottam hírét, hogy az öcséd sincs nagy segítségedre.
Lan Xichen visszanyelt egy nyögést. Hát igen, az öccse.
– Magam sem igazodom ki rajta. Nagyon lesújtotta a… Halálhír. – Nem mondta ki, hogy Wei Wuxian halálára gondol, nem volt benne biztos, hogy a bátyja mit reagál, ha kiejti a nevet, de Jin Guangyao gond nélkül így válaszolt:
– Különös, hogy összebarátkozott Yiling Pátriárkájával.
Lan Xichen biccentett. Igazság szerint pár éve úgy sejtette, hogy az öccse gyengéd érzelmeket táplál a szeleburdi, ifjú kultivátor iránt (Lan Xichen képtelen volt gonoszként gondolni rá, bármit is tett vagy mondott), de ezt inkább megtartotta magának.
– Közel álltak egymáshoz, pedig ég és föld a személyiségük.
– Valóban. Úgy hallottam, Wangji kutat utána. Pedig minden lélekidéző szertartásunk hasztalan volt. Ha Wei Wuxian vissza is tér ebbe a világba, az már egy másik életben lesz.
– Bízom benne, hogy így lesz. – Lan Xichen teljes szívéből komolyan gondolta, amit mondott. Elég volt neki egy háború az életébe. Lan Xichen mindennél fontosabbnak tartotta a békét, és jó érzéssel töltötte el, amikor látott két embert nevetni vagy beszélgetni. Senkit sem azért teremtenek az istenek, hogy gyűlöljön.
Egyszer csak halk zeneszó ütötte meg a fülüket. Lágy akkordok váltották egymást, összefonódtak és édes melódiát képeztek, amely úgy járta be az erdőt, akár egy könnyed szellő. Guqinon játszott valaki, valószínűleg az egyik Lan tanítvány. Lan Xichen kihallotta az apró tökéletlenségeket a dalból, de ezek csak az ő sokat tapasztalt fülének tűntek fel, és kétségkívül tehetséges volt a hangszert kezelő ifjú.
– Milyen szép – szólalt meg halkan Jin Guangyao, vigyázva, nehogy belerondítson a zenébe.
– Egyetértek. – Lan Xichen elmosolyodott, ahogy felismerte a dallamot. – Ez a Napjárás, klánunk egyik kevéssé ismert, de annál gyönyörűbb darabja.
– Mi a rendeltetése?
Lan Xichen, aki bár addig a földet nézte, hogy jobban koncentrálhasson, most felemelte a fejét és a fák között átsejlő égre pillantott.
Jin Guangyao kérdése tulajdonképpen jogos volt, elvégre a legtöbb dalnak varázsereje volt a klánjukban. Azonban volt pár, amely nem volt sokkal különösebb, mint a piacon fuvolázó öregember muzsikája.
– Ellazít és reménnyel tölt fel. Hallgasd csak. Olyanok az akkordok, akár a rizsföldeket beragyogó napsütés, vagy – pillantott bátyjára Lan Xichen – egy jó ital íze a szájban. A napsütést és az életet ünnepli.
– Igazán szép – ismételte Jin Guangyao. Az arcán furcsa kifejezés látszott: a szemöldökét ellazította, az ajkait összeszorította és egyenesen előre meredt. Azonban amint észrevette, hogy Lan Xichen őt nézi, el is mosolyodott.
A két férfi tovább sétált Felhőzug erdejében, a zene kísérte léptüket. Lan Xichen szíve csordultig volt boldogsággal. Hiába áll még előttük az egész nap s megannyi teendő, ez egy gyönyörű pillanat. Lan Xichen hálás volt, hogy megadatott neki, és megfogadta, hogy tovább dolgozik a világ jobbátételén. Példát fog mutatni, és megőrzi a békét. Ő és Jin Guangyao, ketten megtántoríthatatlanok. Hozzon bármit is a jövő, Lan Xichen örökké hinni fog a jóban és a békében.
YOU ARE READING
Hajnal Yunmengben
Fanfiction[BEFEJEZETT] Öt novellából álló gyűjtemény. Öt helyszín, öt napszak és öt Mo Dao Zu Shi szereplő. A novellák nem igazán cselekményesek, főként karakter-magyarázatra szolgálnak, vagyis, hogy hogy láttam őket én. Sok tájleírást és filozofálást tartal...
