𝗥𝗮́𝗱𝗵𝗮𝗻𝗴𝗼𝗹𝘃𝗮 (𝖤𝗇𝗁𝗒𝗉𝖾𝗇 𝖿𝖿) [lassan halad]

2. 𝗨𝗽𝗽𝗲𝗿 𝗦𝗶𝗱𝗲 𝗗𝗿𝗲𝗮𝗺𝗶𝗻

Július 7. Szerda

- Please use me like a drug, I know I love you, Say you love me Say you love me... - hallottam meg az ébresztőm 7.15-kor. Nyöszörögve keltem ki az ágyamból miközben a zene ment és kábán indultam el a fürdőszobába. Fogmosás közben majdnem elaludtam, mivel Sunoo tegnap csak későn ment el és utána még telefonon is beszélgettünk igen "értelmes" dolgokról körülbelül 3-ig, úgyhogy most úgy érzem magam mint a mosott fos. Visszacamogtam a szobámba - ahol közben már abbamaradt a zene - és amikor az órára tekintettem majd megláttam az időt nem lett sokkal fényesebb a kedvem.

- 7.30?! Hogy tudtam negyed óráig fogatmosni? - hisztisztem magamnak és fénysebességgel kezdtem el készülni, hogy ne késsek el a munkámból.
Egy kis kávézóban dolgozom részmunkaidőben heti négyszer (hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton) és ez az utolsó munkanapom a tábor előtt ami meg pénteken kezdődik. Már csak 2 nap... Megint elbambultam így biztos, hogy késni fogok.

Gyors felöltöztem, dobtam magamra egy minimális sminket - ami jelen pillanatban csak szempillaspirál és egy kis szájfény - és letrappoltam a lépcsőn ahol meglepetésemre egy idegesen kapkodó anyuval találtam szembe magam.

- Neked nem munkában kéne lenned? - kérdeztem visszafolytott mosollyal.
- De, de csak az ébresztőm nem szólt és most késésben vagyok. És te kicsim? Te is elaludtál? - kérdezte kedvesen.
- Hát ami azt illeti igen... és izé... nem lenne kedved-
- Eldoblak de akkor spuri a kocsiba - vágott bele mondandómba egy taps kiséretével.

Egy 20 perces gyaloglástól megkímélve pattantam ki a kocsiból, ami már el is száguldott előttem. Hát igen anyunak elég kellemetlen ha késik mivel ügyvédként dolgozik, ezért nagyon szigorú keretek közt és pontosan be kell érnie az irodájába, ráadásul még nem is koreai származású, ami rátesz egy lapáttal.

7.55-re értem be a kávézóba úgyhogy volt 5 percem amíg elindul a műszakom. Köszöntem Miyeonnak a munkatársamnak, aki egy nálam 1 évvel idősebb nagyon aranyos lány. Ezután felvettem az egyenruhát és sapkát ami világos barna és fehér színekben pompázott és már be is álltam a kassza mögé. Megszoktam, hogy ilyenkor nyáron hemzsegnek a vendégek, akik a legtöbb esetben jegeskávét vagy shake-et akarnak venni. Enyhe irigykedéssel néztem a fiatal párok után, akikből az ilyen helyen Dunát lehetne rekeszteni.

(=^･ｪ･^=)

- Unnie! Légyszi segíts egy picit. - néztem kérlelően Miyeonra mivel a házaspár akik rendelni akartak Japánul beszéltek és hát az nem az erősségem.
- Persze, vedd át az enyémet. Konin'nichiwa! Karera wa nani... - kezdett el Japánul beszélni én meg átmentem a másik kasszához ahol meglepetésemre az egyik tánctársammal találtam szembe magam.

- Annyeong Jungwon-shi - köszöntem mosolyogva. Eddig csak egyszer-kétszer beszéltünk mivel ő egy magasabb szintű csoportban van.
- Annyeong Eunji! Hogy hogy dolgozol? Nem jössz a táborba? - kérdezte kiváncsian.
- De, de csak még a mai nap dolgozok egyet mert hát nem árt ha nem üres zsebbel megyek. Meg amúgy se tudnék mit kezdeni magammal péntekig. - válaszoltam a hajam baszkurálva. Nem, nem voltam zavarban. Kicsit sem.
- Értem. Amúgy egy jeges Americanot kérek. - mondta flegma lenéző stílusban miközben végigmért. Áhh szóval nem csipáz annyira. Vagy csak szimplán menő. Vagy mindkettő.

- Okés... - kezdtem el csinálni az említett italt kicsit zavarban miközben magamban kértem az arcom, hogy ne legyen piros.
- Itt is van. - adtam a kezébe a kért italt egy félénk mosolyt indítva.
- Kösz. Szia! - kifizette majd visszamosolyogva köszönt és elment. Akkor most mivan? Egyszer flegma aztán kedves.
Összezavarodott gondolkodásomból a következő vevő zökkentett ki. Hajlongva bocsánatot kértem és csináltam is a rendelést.

(=^･ｪ･^=)

Az ebédszünetemben elkezdett rezegni a telefonom ezért kiváncsian néztem meg ki az. A bátyám nevét láttam meg rajta.
- Heesung oppa! - köszöntem lelkesen. Ritkán látom, mivel mindig későig gyakorol az egyik táncteremben, ráadásul nem is velünk lakik, hanem az egyetem koleszában. Egy egyesületbe járunk annyi különbséggel, hogy ő már 6 éves kora óta táncol és egy őstehetség. A Mixed Upnak van egy tánc egyeteme ahova ő is jár és egy napjának a nagy részében táncol, csak kevésszer vannak elméleti órák. A munkájának be is ért gyümölcse mert felkérték, hogy a táborban legyen kisegítő tanár ami ilyen fiatalon nagy szó.

- Eunji-ya arra gondoltam, hogy mi lenne ha érted mennék? És akkor együtt tudunk csinálni valamit, mert ma egy kicsit korábban fogok végezni. - kezdte el mosolygós hangon.
- Király! Menjünk el gördeszkázni úgy is régen voltunk a pályán. Mit szólsz? - na igen. Rólunk azt kell tudni, hogy nagyon közel állunk egymáshoz, ezért szinte mindent megosztunk egymással. Közös pontjaink egyike a tánc és a gördeszka amit már nagyon régóta együtt csinálunk.

- Tudtam hogy a testvérem vagy. - mondta drámai hangon és tuti hogy még a homlokára is rátette a kezét. Erre csak felnevettem, de ekkor eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem.
- Nem baj, ha jön Sunoo is? Csak mert megbeszéltük, hogy ma találkozunk.
- Nem dehogy is. Azt megnézném, ahogy gördeszkázik. - mondta kuncogva. Hát igen, Sunoo nem a gördeszkázási képességeiről híres.
- Viszont most mennem kell mert lejárt az ebédszünetem - néztem az óramra miközben elköszöntem Heesungtól.

(=^･ｪ･^=)

A munkám melleti park egyik eldugott gördeszkapályáján töltöttük hármasban a napból hátramaradt időt. Ez az egyik kedvenc pályám mert általában nincs túl nagy tömeg, ami a pálya régiességének köszönhető. Most is csak ketten voltak rajtunk kívül, de azok is hamar megunták és így miénk lett az egész.

- Huuu de béna vagy! - üvöltötte nekem Sunoo kedvesen amikor kiszaladt alólam a gördeszka.
- Te onnan föntröl könnyen beszélsz! - néztem a lebetonozott terület tetején ücsörgő fiúra. A múltkori borulása után inkább kihagyta az újabb taknyolási lehetőséget.
- Még Gömbi a kutyám is jobban csinálná, te csíra! - folytatta piszkálásom unalmában.
- Még te ugatsz csicskagyász? - vágtam vissza. Az eddig csak hallgató Heesung elkezdett rajtunk nevetni amitől elseggelt, ettől meg én kezdtem el nevetni ezért én is seggeltem egy nagyot.

Mindhárman fetrengve röhögtünk a kettőnk szerencsétlenségén. Bárcsak így maradnák nyugalomban hármasban örökre. Csak sajnos az élet nem szereti az álló vizet és kényszert érez arra, hogy mindent felkavarjon.