Dublin
Dublin, 1931
Az a nap egy borús nyári hétfő volt, 1931 Júliusának mindössze, csak második hetén. Ilyenkor, még nincsenek meleg szelek és talán fény sem. Dublin belvárosa felett bűzlő füst fellegek és fekete felhők csavarodtak egymásba, ezzel elrejtvén a kék eget. Majdnem, olyan sötéten, mint milyen a törött, fényesre koptatott macskakő azokon az öreg Leinsteri utcákon, a csiszolatlan ébenfa, a fekete zászló vagy, mint a sörgyár tűz perzselte, tégla kéménye. Talán az ázott, bogaras puskaporhoz hasonlíott legjobban. Néhol-néhol a nap kinyújtotta egy-egy sugarár, mintha fénylő, aranykardokkal szabdalná azokat az álnok felhőket, amik őt akarnák sarokba szórítani. Lényeg, a lényeg: lógott az eső lába, de szélcsend volt és forró, fülledt levegő folytotta a népeket, akik az O'Connell út, zsúfolt járdán próbáltak utat törni maguknak, a hatalmas, monumentális posta hivatalba igyekezvén. Zsibongtak, kiabáltak, kuncogtak, sutyorogtak és szitkozódtak. Közben több, mint szár pár fényes lakkcipő sarka csapódott a földnek, melyek néha a föld helyet egymásra érkeztek le. A barna villamosok csilingelve fordultak be az útkereszteződésbe, hátukon potya utas újságárus fiúkkal. Néhol egy-egy gőzölgő személygépkocsi száguldott végig az úton, melyet a sok kispolgári lakos, dolgozó, cseléd és proletár tátott szájjal nézett végig. Egy légzésnyi csönd, se hely nem állt az úton, azon a reggelen. Sőt inkább,már dél felé közeledett. Az ország többi részén ilyenkor üresek az utcák, száz ágra süt a nap és kellemes szótlanság tölti meg lélekkel a falvakat. Viszont a főváros más volt. Itt, még álmukban is szaladtak az emberek, éjjel is csiripeltek a madarak, már ha voltak, na persze, meg az embernek egy perc nyugta nem volt, hisz a házak egymás nyakára épültek, így azt is hallhatta az ember, amit nem állt érdekében hallani.
A Fő Posta Hivatal épületének szürke sziluettje lelketlenül magasodott az O'Connell utca közepén. Akta táskás alakok jöttek be és mentek ki, minden szempislantás alatt, legalább egy tucatnyian. Kezet fogtak, mosolyogtak, majd szaladtak, hogy elérjék a villanyost, közben, csúszkálva a fényesre járt lépcsőzeten.
Több, mint 15 éve volt, már hogy a Király Ulszter Véderő és az Angol Hadsereg közös erővel bombázták, azt a nagy, robosszus épületet, minden erejüket beleadva, egy áprilisi reggelen. Azonban, nem adta meg magát. Azóta is ott ált, magán őrizve a Húsvéti Felkelés sebeit és tudván élet és halál történetét, melyek a falain belül játszódtak le, mégis olyan büszkén és békésen, mintha, az Isten, már a Teremtés Története előtt tudta, hogy a GPO-nak itt kell, hogy legyen a helye. A posta nem tudott beszélni, de a nép igen, viszont mindannyian ugyan olyan némák voltak, ígyhát ráhagyták, egymásra, hogyha az utolsó ember a halálos ágyán van, akkor vesszen el minden és legyen végleg a koszos, fehér márványba, a szürke betonba, a korhadó fába, a repedt kőbe és a száraz földbe írva, hogy majd ők megjegyzik, ne az ember mesélje. Hiszen egy polgárnak, akkoriban ez, már túl kényes témának igérkezett. Meg amúgy is, jobb történetnek tűnt a Nagy Háború, minthogy a Feniánusokról, a Munkáspártról és a Polgárháborúra pazarolják az értékes időt.
A tér sarkában egy öreg szekér állt, előtte egy pár, kövér, öreg, tarka lóval. Unottan, tűkön ülve mocorogtak és morogtak, ahogy a felettük ülő, daliás, de fáradt lovász pipázott. A fehér füst szintén a város fölött gomolygó fellegbe szállt és elveszett. Az izzadtság cseppek patakként folytak le a homlokáról, miként ő a szekér tetején helyetfoglalva nézett körben a téren, tudván, hogy egy darabig, még ott lesz, így szokja ezt a nosztalgikus, könnyfakasztó látványt, mielőtt újra Connacht megyébe kell utaztatnia az urát és a két kisasszonyt. Dublin városa nem ilyen volt. Legalább is neki ez, már nem Dublin volt, hanem valami más. Nem tudta biztosan, hogy mi, de hogy ez nem az ő szeretett szülővárosa, a régi, büszke, lázongó Dublin, az Szent volt, az ő számára. Ez, pedig olyan közönségesnek tűnt, mint London, meg Glagow. Ettől eltekintve, a lovász, még látni vélte a helyi legényeket, akik az utcán hurling-et játszottak, a régi, fehérre meszelt kis házat, onnan egy mérföldre, illetve annak a kis virágoskertjét, ahol, csak a rózsa és a muskátli volt hajlandó előbújni áprilisban, mert a többiek olyan kényesek voltak, hogy az első szirmok, csak nyár legelején mertek megmutatkozni. Pont ilyenkor. Még úgy emlékezett, mintha tegnap lett volna. A kis faistállóra, benne a fekete, vézna lóra és a szomszédság minden egyes alakjára. A postásra, az árusokra, az asszonyság összes fiára és lányára, illetve minden egyes emberre, aki, akkor ott élte életét. Hol is lehettek, akkor már ők? Nem lényeges.
