-Biztos, hogy így jó lesz, lányok?-mondta Michelle aggódva.
-Biztos! Ne aggódj már annyit! -Hangzott a válasz. - Gyönyörű vagy!
-....Köszi..
-Na! Most pedig indulj, és kápráztasd el azt az Ottót vagy kit!
-A neve Oliver!
-Jó, biztos, nekem tök mindegy! Az a lényeg, hogy siess, nehogy megvárakoztasd életed szerelmét, haha!
-NEM VAGYOK BELÉ SZERELMES! HAGYJÁTOK BÁR EZT ABBA!
-Persze, persze. Most pedig usgyi!
Az erdő aznap nagyon szép volt. A nap lágy sugarai átszűrődtek a leveleken, és gyönyörűszép foltokban bevilágították az avaros földet. A madarak énekeltek, minden rovar és bogár szorgosan dolgozott, hogy elegendő élelmet gyűtsenek, még a tél beköszönte előtt, még ha szeptember is volt még csak. Michelle egy öreg padon ült, Oliverre várva. A pad az erdő szélén állt, pont úgy, hogy nem nőttek előtte fák, tehát tökéletes kilátást nyújtott a majdnem teljesen kihalt, régen nem használt szántóföldre, melyet már régen benőtt a gaz, és egy teljesen új élővilág alakult ki rajta. Pillangók röpkedtek körülötte, ritka növények nőttek mindenhol, kissebb csomókba, méhecskék szállingóztak virágról-virágra, és ha jól figyelt az ember, néhány helyen meg tekinthetett egy-egy fácánt, vagy nyulat futkározni.
-"Mi van, ha nem jön el?", "Mi van, ha az egész csak egy butaság volt, hogy meg tréfáljon?" "De miért tenne ilyet, azt mondta, szimpatikus vagyok neki! "- Ezekhez hasonló gondolatok cikáztak végig a lány agyán. Félt. Félt, hogy megint átverik. Az előző iskolájába sokat bántalmazták, mert az anyja még egy jópár évvel ezelőtt drogfüggő volt, és azzal cukkolták folyamatosan, hogy ő is az. Néha nagyon utált ott lenni. De szép emlékek is fűzték ahhoz az iskolához. Ahogy ezen agyalt, egyszer csak léptek hangjára lett figyelmes. A léptek egyre közelebbről hangzottak, egyre gyorsabban. Majd meg pillantott egy emberi alakot az ágak között. A fiú volt az. Ahogy be kászálódott a padhoz a bokrok és fákon keresztül, Michelle látta rajta, hogy teljesen ki van fáradva. Oliver futott, hogy ide érjen a találkozóra a lánnyal. Hirtelen melegséget érzett a szívében. Meghatotta, hogy valaki érte sietett ide, csupán azért, hogy beszélgessenek egy kicsit egy ősrégi padon.
-NE HARAGUDJ! NEM INDULT A BUSZ, MERT A SOFŐR VALAMIT ELBASZOTT! DE ITT VAGYOK! NAGYON SAJNÁLOM, HOGY MEGVÁRATTALAK- magyarázkodott Oliver.
-Hhehe! Semmi gond! Nem haragszom! Nem várattál meg túlságosan!-Mondta Michelle kuncogások közepett.
-Istenem! De szép ez a táj!
-Ugye? Az előbb láttam egy nyulat is! Olyan imádnivaló volt! A pufi kis arcával, és a bolyhos bundájával. Mindig szerettem volna egy nyuszit!
-Igazad van. Tényleg nagyon aranyosak.
-Figyelj..! kérdezhetek valamit?
-Nyugodtan.
-Szóval...Öhm... csak annyit...
-Igen?
-...Miért hívtál meg erre a találkozóra?
-Őszintén szólva jómagam se tudom. Azon a napon csak úgy össze ütköztünk az iskola folyosóján, és egyből éreztem, hogy van bennünk valami közös...
-Igazad van! Valahogy én is ugyanezt éreztem!
-Tényleg?
-..........Igen!!!
Michelle nagyon élvezte a találkozót a fiúval. Végig beszélgettek, nevetgéltek, és élvezték egymás társaságát, majd egyszercsak arra lettek figyelmesek, hogy sötétedik.
-Ó! Már ennyi az idő?! lassan indulnom kéne! Anyu aggódni fog!- Kapott észbe a lány.
-Nem gond..! Figyelj! Mi lenne ha haza kisérnélek? Nem okozna problémát?
Michelle elvörösödött. Még soha egy fiú se kísérte haza. Illetve... Volt egy de... Rá inkább nem gondol... Az ő szívében az a fiú már egy senki.
-Ö-ööh... Persze! Nyugodtan! Nem bánom!
Ezzel a két fiatal elindult a holdfényes éjszakában.
