Árny

Második fejezet

2. fejezet


Alec nem mozdult. Harmadszor is megismétlődött a kopogás, de ő kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. Közben nagyon koncentrált, hogy zárva akarja tartani az ajtót, mert rettegett tőle, hogy a legutóbbi után Cale át tudná lépni a küszöböt. Nem szerette volna látni a férfit, most nem.
Végigsimított a szeme alatt, és felszisszent. Az anyját ugyan leszerelte azzal, hogy verekedett, de ez nem volt igaz: valójában ő egyetlen egyszer sem ütött. Gyerekkorától megrögzött pacifistának számított. Az első pofontól, amit az anyja az apjától kapott...
Talán butaság, de kirázta tőle a hideg, hogy Cale így lássa. Annyira szüksége lett volna rá, hogy közel állt a zokogáshoz. Pedig ötéves kora óta egyetlen egyszer sírt, a legutóbbi találkozásukkor. Annyira vágyott rá, hogy valaki igazán mellette, vele legyen, és annyira fájt, hogy mindez nem lehet valós...
Végighúzta a körmét az asztallapon. A halk, de éles hang bántotta a fülét, mégis az zavarta igazán, hogy csak kiszökött a lezárt szemhéja mögül az első könnycsepp. Ezen eléggé felidegesítette magát ahhoz, hogy felpattanjon a székből, gyors léptekkel átszelje a szobát, és szinte feltépje az ajtót.
Cale tekintete égette. A férfi az arcán lévő sebet nézte, felemelte a kezét, talán hogy végigsimítson a felrepedt bőrön Alec szájánál, mégsem tette. Pedig Alec biztos volt benne, hogy ki tudna lépni az ajtón, és csak remélte, hogy tiszteletben tartja a határokat.
– Te is bántani fogsz? – bukott ki belőle a kérdés. A férfi szemébe nézett, figyelte, ahogy lassan megrázza a fejét, ő pedig szipogva törölte meg a szemét. – Utálok sírni – motyogta, de minden igyekezete ellenére, kudarcot vallott.
– Elmeséled?
A férfi leült a küszöb elé, várakozva pillantott fel rá, Alec pedig megadta magát a kérésnek. Végül is, ez olyan, mintha naplót írna. Talán jót tenne. Bár már úgyis megőrült...
Dőlt belőle a szó. Elmondta, hogy képtelen beilleszkedni az új suliban, hogy azóta céltábla, mióta csak betette a lábát, pedig semmit sem csinál másképp, nem gyengébb, nem is erősebb. Talán a csendessége bosszantja a többieket...
Cale némán figyelt. Nem szólt bele, nem kérdezett, és Alecnek pont erre volt szüksége. Amikor már nem maradt semmi az ürességen kívül, a férfi csak akkor szólt hozzá.
– Tudom, hogy nem akarod, hogy odamenjek hozzád. De ha szeretnél, te bejöhetsz. Nem foglak bántani, esküszöm.
Alec át sem gondolta. Szinte azonnal bemászott a gardróbba, a férfi karjaiba bújt. Átjárta a biztonság érzése.
– Hogyan lehetsz rám, ilyen hatással?
Alec mintha lélegzethez jutott volna, amikor a szájuk összeért. Egyre jobban értette, mit jelent, amit Cale állított: hogy a vágyai teremtették. Értette őt, érdekelte, mi történik vele, megvigasztalta. Hozzáérni viszont... mintha a mennyekbe került volna már a csóktól. Többet akart, mindent, amit csak kaphatott, a férfi azonban leállította, mielőtt messzire jutott. Pedig tudhatta, mi jár a fejében...
Órákkal később, amikor egyedül feküdt az ágyában, nem értette. Behívta a férfit a szobájába, az ágyába, de ő csak annyit mondott, ehhez most túl sebezhető. Utólag átkozta magát, mert ahelyett, hogy megkérdezte volna az okot, vérig sértődött a visszautasítás miatt...

***

Alec úgy érezte, szétveti a vágy. A zuhany alatt állt, a gondolatai elkalandoztak. Nem bírta tovább. Ha Cale megint visszautasítja, biztosan meghibban.
Kinyitotta a gardrób ajtaját, és csalódottan állapította meg, hogy senki sincs az apró helyiségben. Tett néhány kört a szobában, de amikor visszament, ugyanaz az üresség fogadta. Frusztráltan támaszkodott meg a falnál, és makacsul a szobát nézte.
– Cale – suttogta, de nem mert oldalra fordulni, mert félt a csalódástól. Így álldogált, perceken át, amikor pedig végre erőt vett magán, hogy jobbra pillantson, elmosolyodott. A férfi ott állt, az ajtófélfának vetve a vállát, és őt bámulta némán. Alecet végtelen nyugalom szállta meg.
– Már nem haragszol? – törte meg a csendet végül Cale. Alec tudta, hogy úgyis olvas a hangulatában, mégis a makacssága győzött.
– De igen.
– Akkor menjek el? – kérdezte a férfi, Alec pedig azonnal elárulta magát.
– Ne!
Cale halkan felnevetett, a hang Alec összes idegszálát kellemesen borzolta. Nem érdekelte tovább a büszkesége, a férfi elé pördült, és kinyúlt, hogy megcsókolhassa. A küszöbön álltak, mindketten a másik oldalon, és Alec pontosan tudta, hogy rajta múlik, ahogy eddig is. Meg sem szakította a csókot, csak áthúzta a férfit a szobába. Érzékelte, hogy valami más lett, élettelenebbé, hidegebbé vált körülötte a tér, de csak egy pillanatig foglalkozott ezzel. Valójában sokkal jobban érdekelte a hozzá simuló forró test, a puha ajkak a nyakán, majd beleőrült, amikor a férfi eltolta magától.
Cale körbenézett a szobában, megfordult a saját tengelye körül, és döbbenten pillantott Alecre.
– Ez nem a te világod – jelentette ki teljesen összezavarodva. – Ez egy újabb köztes tér. Összekapcsoltad őket.
– Ha azt mondom, ez épp abszolút nem érdekel, megsértődsz? – kérdezte Alec, és újra a férfihoz simult. – Avagy ez számít most?
– Egy kicsit. Nem vagyunk ehhez a réshez kötve, bárhová mehetek, ahová akarod.
– Majd észben tartom. Leginkább azt szeretném, ha bárhol velem lehetnél, bármikor. Ha valóságos lennél.
– Az vagyok.
– Akkor mutasd meg!
Alec nem tudta megfejteni a férfi arckifejezését. Cale komolyan nézett rá, az ujjai finoman cirógatták az arcát.
– Annak ára van – lehelte az ajkára, és bár Alec tudata mélyén megszólalt a vészjelző, túlságosan lekötötte a sóvárgás.
– Nem érdekel.
Megkapta, amit akart. Mintha jég és tűz váltakozott volna a bőrén, egyszerre borzongott és forrt a vére, Cale ráadásul az összes titkos vágyát kitalálta, mint akit tényleg arra teremtettek, hogy bármit megadjon. Alec minden egyes sejtjében ott tombolt a kéj, mintha tényleg szárnyai nőttek volna, úgy érezte, repül.
Lassan csitult benne a szenvedély. A férfihoz bújt, szomjazva csókolta, elégedetten simult a karjába.
Hirtelen jött a fájdalom. Hullámokban, egyre erősödve, Alecben csak lassan tudatosodott, hogy a saját ordítását hallja. Olyan érzés volt, mintha valami belülről szaggatná szét, a kín egyszerre volt testi és lelki, nem látott tőle, legyűrte a pánik.
Nem tudta volna megmondani, meddig tartott. Amikor újra lélegzethez jutott, halkan zokogni kezdett. Kimerült, nem bírt megmozdulni, az is sokáig tartott, mire a fejét felemelte. Cale csendben figyelte, de amikor hozzá akart érni, Alec minden energiáját összeszedve, rémülten mászott el előle.
– Mi volt ez?
– A létezésem ára. Minél többet akarsz belőlem, annál jobban felemészt.
Alecnek időbe telt feldolgozni a hallottakat. Annyi kérdése lett volna, mégis egyetlen egy tört utat a kétségbeesésén.
– Meg fogsz ölni?
– Nem tudnám megtenni. Ha bízol bennem eléggé, ígérem, nem lesz mindig így.
Alecnek azt súgta, sőt üvöltötte a józan esze, hogy ne bízzon. Meneküljön, vissza se nézzen. De ő rabja lett a vöröses írisznek és az ígéretnek, nehezére esett kitépni magát a bűvöletből.
– Menj innen!
Mire újra kinyitotta a szemét, a szoba visszanyerte valódi színét. Fogalma sem volt, hogyan csinálta, de megszüntette a köztes teret. Felsejlett benne, hogy ha megtanulná uralni...
Megőrült. Az egész nem is létezik. Nem veszítette el a szüzességét, nem tépte ki valamilyen erő kis híján a lelkét a testéből. Az egészet képzeli. Minden jel ellenére ez nem lehet a valóság...

***

Alec átvágott az udvaron, és befordult az épület sarkánál. Elege volt a napból, az osztálytársaiból, haza akart menni, másra sem vágyott. Vagyis egyvalakire igen, aki el tudná feledtetni vele, mennyire nem találja a helyét.
– Cale.
Az árnyéka mintha megremegett volna. Megtorpant egy kicsit, figyelte a jelenséget, és elmosolyodott. El fog jönni, mint mindig.
Bezárta maga mögött a testnevelés szertár ajtaját. A többiek odakint voltak, úgysem jár erre senki még legalább fél óráig. Rengeteg ideje maradt.
Lehunyta a szemét és koncentrált. Sokáig nem ment, de mára simán, bármikor és bárhol összehozott egy köztes teret, ha úgy akarta. Csak egy teljesen zárt helx kellett hozzá, még egy ablak sem lehetett nyitva...
– Mitől vagy ilyen zaklatott?
Kiélvezte a cirógató ujjak játékát az arcán, majd mohón viszonozta a csókot.
– Itt? – Cale csak ennyit kérdezett, pedig biztosan tudta a választ.
– Ha úgy kívánnám, eltűnne rólad a ruha magától?
– Szeretsz vetkőztetni – nevetett Cale, Alec pedig elmosolyodott.
– Ez így van.
Cale mindig mintha a gondolataiban olvasott volna. Tudta, mikor vágyik rá, hogy gyengéd legyen és lassú, vagy gyors és szenvedélyes, mikor húzza az aktust a végtelenségig, vagy mikor akar csak egy gyors menetet. Mintha pontosan ismerné a benne rezgő húrokat, és mesterien játszott volna rajtuk. Alec szinte repült a kéj szárnyain, egészen addig, míg az orgazmus maga alá nem temette. Aztán rázuhant a mennyország után a pokol.
A lába nem bírta tartani, először térdre esett, a karjával épphogy megtámaszkodott, hogy ne üsse meg magát, és négykézláb próbálta kiheverni. Az egész teste görcsösen remegett, nem kapott elég levegőt, de már nem esett pánikba. Tudta, hogy Cale ilyenkor elvesz tőle valamit. Nem tudta megfogni, mi lehet az, csak érezte, mintha a lelke egy részét szó szerint átadná neki...
Az első alkalommal borzalmasan megrázta a sejtjeit ellepő fájdalom. Aztán hozzászokott. Igyekezett lassan, nyugodtan lélegezni, figyelmen kívül hagyni a gyötrődést, így mintha hamarabb elmúlt volna. Átadta hát magát a szenvedésnek ugyanúgy, mint a gyönyörnek.
– Jobb?
Sosem merte megkérdezi, miért van ez. Nem akarta tudni, mit veszít el, csak arra koncentrált, mit nyerhet. Botorság volt, ezt ő is belátta, mégsem tette fel a kérdéseit. Inkább bólintott, és hagyta, hogy a férfi felsegítse a földről.
– Egyre könnyebben viseled.
– Csak nem hagyom, hogy legyűrjön. – A férfire nézett. – Ha... ha fordítva csinálnák is ez lenne a vége?
– Igen. Miért, szeretnéd?
– Egyszer igen. De úgyis tudod majd, nem igaz?
Tudta, hogy gyenge a mosolya, hogy meg kellene kérdeznie, miért olyan, mintha kiszívták volna az összes erejét. Ilyenkor megfakult körülötte a világ, talán ő is az árnya volt önmagának. Mégis küzdött a szavakkal, mintha az elméje meggátolná, hogy egyáltalán megfogalmazza.
– Mit csinálsz velem?
Nem volt benne biztos, hogy kimondta, Cale azonban megrándult. Alec tudta, hogy képtelen a hazugságra, ő pedig tiltakozott az ellen, hogy hallja az igazat.
– Most menj, össze kell szednem magam – mondta gyorsan, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. Nem állt készen a tudásra. Nem bírta volna elviselni, ha olyasmi, amitől elveszíti Cale-t. Még ha az életébe kerül is halogatás...

***

Ez most más volt. Egyszerűen nem múlt el, de még csak nem is csökkent a fájdalom. Mintha ki akarna szakadni a lelke, csak arra volt képes, hogy nyüszítve összehúzza magát, és lerázza Cale kezét, amikor a vállához ért.
– Mit csináltál? – nyöszörögte.
– Már nem tart sokáig. Bírd ki!
– De micsoda?!
Üvölteni akart, de valamiféle sikításba csapott át a hangja, ahogy végigvágott rajta a roham. Valahol hálát adott a sorsnak, hogy az anyja még dolgozik, mert most biztosan felrohanna hozzá.
– Képes vagy köztes teret létrehozni, és áthozni rajta. Én viszont képes leszek kibővíteni.
Alecen egyre inkább elhatalmasodott a rettegés. Már régóta nem érzett ilyet Cale közelében, a bizalom elaltatta őt, és most gyűlölte magát ezért. Kihasználta, visszaélt a naivitásával....
– Miért?
– Így képes leszek egy ideig nélküled is létezni. Egy teljes napig egybe fog olvadni a te világod az enyémmel.
– Mi?! És mi történik akkor?
Cale annyira nyugodtan, szenvtelenül magyarázott, hogy Alec biztosra vette, ha lenne ereje hozzá, puszta kézzel menne a férfinak.
– Semmi. Létezni fogunk. Nem bántunk senkit, ne aggódj, csupán nem leszünk árnyékban. Nem is fogtok érzékelni minket. Jó, te talán igen. De még a hozzád hasonlóak sem biztos.
Még hogy ne aggódjon! Alec majdnem felnevetett kínjában, a fájdalom azonban ismét ellopta tőle a levegőt, jó ideig megszólalni is képtelen volt.
– Miért? – préselte ki magából. Egyre homályosabban látott, szédült és hányingere volt, és közben hol gyengültek, hol erősödtek az egész testét ellepő görcsök. A legrosszabb mégis az volt, hogy az érzelmei is eltűntek rövid időre, mielőtt újra rázuhantak. Mintha pillanatokra megszűnt volna létezni...
– Így képes leszek anélkül is veled lenni, hogy közben elszívjam a lelked. Nem akarom, hogy üres vázzá válj.
Alec ezúttal nevetett. Gyengén, fásultan, utolsó energiáit felemésztve. Úgy érezte, épp az történik, amire a férfi utalt...
– Ne akard nekem bemesélni, hogy csak miattam csinálod! – rivallt rá. Lassan gyengült benne a kín, de mintha ezzel együtt az összes erő elszivárgott volna belőle.
– Nem. Magamért is. Szeretem, aki veled vagyok. Nem akarok olyan áron létezni, hogy te megszűnj.
Aleckel most már nem csak fizikailag forgott a világ. A szerelmi vallomás szépségét ellopta a körülmények gonosz játéka, a fiú szemernyi örömöt sem érzett.
– Így léteztek? Megöltök valakit?!
– Most már más lesz. Ha megkapjuk magát a létezést áldozat nélkül, mindenki jól jár. Egyetlen napot veszítetek. Ha ennyit is sajnáltok, mégis kit tartatok szörnyetegnek?
Alec minden erejét összeszedte, hogy errébb kússzon. Nem akart a férfi közelében lenni.
– Menj innen!
– Így nem hagylak itt...
Alec nem bírt elhajolni Cale elől. Az érintés egyszerre cirógatta és égette, bármit megadott volna, hogy még egyszer kiélvezhesse, de már semmi nem lehetett ugyanolyan. A méreg eddig lassan csepegett a lelkében, de túl erőssé vált. Valamit elpusztított...
– Takarodj! Most, hogy megkaptad, amit akartál, soha többé nem akarlak látni! Mit is képzeltem... Még hogy én bárkinek is kellenék! Még én sem szeretem magamat, nem hogy valaki más... – Elcsuklott a hangja. Azt kívánta, bárcsak meghalt volna inkább. Az árulás annyira fájt, hogy észre sem vette tőle, hogy a fizikai kín rég elmúlt.
– De én...
– Menj már innen!
Zokogott, amikor egyedül maradt. Nem bírta, a testi után a lelki fájdalom is elárasztotta. Elájult.
Amikor magához tért, sötét volt, nem lehetett biztos abban sem, hogy ébren van. Feltápászkodott a földről, lement a lépcsőn. Az édesanyja ugyan már hazaért, de a kanapén eldőlve aludt, a televízióban még ment a hírműsor. Alec döbbenten lépett közelebb a készülékhez, amikor rájött, mi a furcsa. A bemondó a pultra támaszkodva horkolt...
Kiment az utcára. A házuktól nem messze egy autó állt keresztben, félig a fának csapódva. Odasietett, de a sofőr nem volt sérült... ám éber sem. Alec rémülten hátrált, majd futásnak eredt. Bármerre ment, mindenhol csend és nyugalom fogadta. Visszament a kocsiért, behajtott a belvárosba. Bár hivatalosan még nem vezethetett, biztosra vette, hogy most úgysem foglalkozna vele senki, és igaza lett. Bármerre is tartott, az emberek az utcán aludtak, a boltban a sorok között, az összetört autókban ülve, volt, aki az étteremben a felborult levesben...
– Mi a fenét műveltem?
Az ő hibája, ezt biztosra vette. Talán ha rákérdez, megakadályozhatta volna. Most pedig itt állt, és tanácstalanul forgott körbe a saját tengelye körül. Nem akadt senki, akit megkérdezhetne, mit tegyen.
Jeges zuhanyként érte a gondolat, hogy talán minden így marad. Hazament, a szobája magányába bújt. Egy része eszeveszettül vágyott Cale-re, de ha arra gondolt, hogy mindezt ő okozta... Ők ketten...
Azt tudta, hogy soha többé nem lenne képes hozzáérni. Nem bírná elviselni többé a csókjait és érintéseit, amik mindig megbabonázták és felizzították. De ha jól értette, és ez így marad... megbocsátani sem fog tudni soha egyiküknek sem...


Vége a második fejezetnek...