Árny

Harmadik fejezet

3. fejezet


Felharsant a sziréna. Az utolsó tíz percben mindig percenként szólt, Alecnek az agyára ment a sivító hang, borzongott tőle. Önkéntelenül összébb húzta magán a kabátot, hogy a csípős októberi este ne lopózhasson a bőréig, pedig nem is az időjárásnak szólt a reakciója.
– Hamarosan éjfél. Menjen biztonságos helyre! – dörrent rá a rendőr, amikor elhaladt mellette. Alec rámosolygott, bólintott, mire a rendőr megcsóválta a fejét. Alec tudta, hogy követi a tekintetével, amíg be nem fordul az utca sarkán, és azt is, hogy hiába kíváncsi, mit keres még idekint, úgysem merne utánamenni, mert annál jobban félti saját magát.
Alecet a sikátor mélyére vitte az útja, ahol elkapta a tűzlétra sarkát, és lassan felhúzódzkodott az épület tetejére. Nem maradhatott sok ideje, a lámpák majdnem mind kihunytak, mindenki készülődött a hétfőre...
A napra, ami soha nem jön el. És ez az ő hibája.
Leült a tető szélére, végigjáratta a tekintetét az alvó városon. Pár utcányira az egyik ablakban égett a villany, talán az ott lakónak nem maradt ideje lekapcsolni. Pedig teljesen feleslegesen fogyasztotta az áramot, huszonnégy óráig úgyis az igazak álmát alussza. Bár ez nem volt teljesen igaz. Nem az igazakét, hanem az átkozottakét.
Minden szürke volt, lassan ereszkedett le a köd. A közüzemi lámpák csak a kamerák miatt égtek, pedig azok úgyis a csendet rögzítették. Eleinte azt keresték, akad-e, aki képes ellenállni az álomnak, de Alec sejtette, hogy ő az egyetlen, így nem is értette, miért kellene rablásoktól tartani. Minden annyira csendes volt, annyira... halott. Egyedül ő volt arra kárhoztatva, hogy éberen figyelje ezt a haldoklást.
– Engem vársz?
Alec lehunyta a szemét egy pillanatra. Ez a hang még mindig megdelejezte, elkábította, beleremegett a lágy tónusába. Pedig az egészről Cale tehetett, miatta kellett végignéznie a világa lassú átalakulását. Ha ő nincs, és nem csábítja el... Ha képes lett volna ellenállni neki...
– Mást nem nagyon tudnék – sóhajtotta némi éllel, de Cale nem zavartatta magát, leült mellé, Alec megborzongott, ahogy hozzáért.
– Egyszer úgyis megbocsátasz – mondta a férfi teljes meggyőződéssel, elérve, hogy Alec keserűen felnevessen.
– Te ébren álmodsz?
– Ez fájt – pillantott rá Cale. A fiú némi dühöt fedezett fel rajta, pedig általában olyan volt az arca, mint a maszk. – Ez a mi időnk, ne háborúzz! Egész héten erre vártam.
Alec tiltakozni szeretett volna, azt mondani, hogy ő viszont nem, de azzal hazudna, és ezt a férfi úgyis tudná. Igazából minden vágya volt, hogy újra lássa, hogy ismét megérinthesse, pedig nem szabadott. Messzire kellene kerülnie, hogy ne súlyosbítsa a bajt...
Cale végigsimította a fiú arcát, de Alec elütötte a kezét. Úgy érezte, tartania kell magát, már így is túl nagy a bűne. Visszafordítani képtelen volt, bár sosem próbálta. Ha eltűnnének a köztes terek, a köztes idő, talán soha többet nem láthatná Cale-t...
A kárhozat kevesebbet ért, mint hogy lemondjon Róla. Nevetségesen gyenge...
– Eljössz velem sétálni? – kérdezte Cale, pedig úgyis tudta, hogy nem mond nemet. Részben azért, mert megőrült attól, hogy egész nap némaság vegye körül, sehol nem botolhat senkibe, akihez szólhatna, a férfit kivéve. Mégsem válaszolt azonnal, csak bámulta egy darabig az éjszakát, mielőtt felkelt.
– Csak céltalanul, vagy már kitaláltad?
Cale halkan elnevette magát. Ő mindig tudta, mit akar, már a kérdés is vicces volt, ebbe Alec csak azután gondolt bele, hogy feltette. A tűzlétra felé indult, de a férfi hátulról elkapta, szorosan hozzásimult, neki pedig elakadt a lélegzete a közelségétől.
– Hunyd be a szemed! – suttogta a Cale a fülébe, és ő megtette, minden gyanakvás vagy óvatosság nélkül, mert a férfi összes cselekedete ellenére is bármikor rábízta volna az életét. Másokét már kevésbé.
Virágillatot érzett. Akaratlanul elmosolyodott, mert Cale nem először hozta ide. Egy barlang elé, a rétre, az egyetlen fa alá a környéken. Végtelenül romantikusnak tartaná, ha nem lenne ennyire kiszámított. Mégis leheveredett a plédre, és a bor után nyúlt.
– Hivatalosan még mindig nem ihatnék, ugye tudod?
– Emberek és szabályaik – felelte a férfi, és látszott rajta, hogy mulattatja a dolog. Találkozott a tekintetük, a fiú beleremegett a pillantás intenzitásába. Az üvegnek szentelte inkább a figyelmét, hátha képes egy kicsit kiszakadni a varázs alól, pedig semmi esélye nem volt rá. Még ha működne is, Cale rövid úton tenne róla, hogy ismét csak ő létezzen számára.
– Min merengsz?
Alec elmosolyodott.
– Hogy milyen szép randijaink lehettek volna.
– Hiszen most is randizunk.
Alec felkacagott. Bántani akarta vele Cale-t, mégsem töltötte el elégtétellel, hogy a férfi összerezzent. Kortyolt a borból, és bár finomnak találta, valahogy mégis keserű ízt érzett. Mintha a méreg mindig ott lenne, amikor a férfival tölti az időt.
A kézfejével megtörölte a száját, aztán bámulta a vörös foltot a bőrén, és megrohanta a lelkiismerete. Azokra gondolt, akik az életükkel fizettek miatta. Az első hétfőkre, amelyek tragédiákkal végződtek világszerte. Emberekre, akik meghaltak, amikor elsodorta őket az álom. A hírek néhány hét után már nem sorolták az eseteket, valószínűleg felsőbb utasításra, de benne sokáig csengtek a számok. Naplót vezetett róla, hány halál szárad a lelkén. Elképzelte, hogy bennég helyettük a kocsiban, elvérzik a kórházban, megfagy az utcán, vagy a magatehetetlenség miatt soha többé nem ébred fel. Gyűlölte magát és Cale-t, minden egyes szívdobbanásával.
– Ha meghalok, vége lesz?
Figyelte, ahogy végigömlik a bor a pléden. Nem bírta elszakítani a pillantását, követte a vörös folyó útját a tekintetével. Felidézte a hosszú hónapokig tartó káoszt és bizonytalanságot, míg az emberiség lassan tudomásul vette és elfogadta a fennálló állapotot, és hosszas egyeztetés után meghozták a megfelelő óvintézkedéseket. Még azokban sem bírtak egyetérteni... Aztán jött a kijárási tilalom, automatizáció, és reménykedés, hogy nem kerül porszem a gépezetbe. Mintha egy teljes napra eltűnt volna a létezés, hogy aztán mindenféle furcsa álmokról, jelenésekről számoljon be mindenki. Az öngyilkosságok száma brutálisan megugrott, és ő néha kifejezetten vágyott rá, hogy egyike legyen a néma, kegyetlen számoknak.
– Miféle kérdés ez?
– Miért nem válaszolsz rá? – Alec Cale szemébe nézett. A férfi arcáról mintha rettenetet olvasott volna le. – Mert nem tudsz hazudni?
– Mert nem tudom – felelte halkan Cale. – És mert az elképzelést sem bírom elviselni.
– Talán ki kellene próbálnom – sóhajtotta a fiú, majd egy hajtásra kiitta a poharát. Cale megragadta a kezét, erővel húzta közelebb magához, durván az ajkára nyomta a sajátját, Alec azonban ellökte. Legszívesebben megütötte volna, sőt néha eljátszott a gondolattal, hogy a férfi halhatatlanságát teszteli le. A csók még ott égett a száján, édes méreggel izzott, és ő majd belepusztult a tudatba, mennyire régen értek egymáshoz.
– Van még titkod előttem?
– Titkom? – kérdezett vissza meglepetten Cale. Alec most érezte először, hogy készen áll a válaszokra.
– Sosem mertem megkérdezni, de most megteszem. Mit vettél el az együttléteinkkor?
– Mindent, ami te vagy. Az álmaid, a félelmeid, az erősségeid és a gyengeségeid. A személyiségedet vettem volna el, hogy átvehessem a helyed, de helyette az erőt szívtam el, amivel köztes teret hoztál létre, hogy azon kívül is tudjak létezni.
– Tehát ezért tudsz hétfőnként az akaratom ellenére is megjelenni – állapította meg Alec. Ő ugyanis azóta nem hívta a férfit. – Elvehetsz még bármit tőlem?
– Nincs rá szükségem, hogy bármit is elvegyek. Anélkül is együtt lehetünk, ha csak egyetlen napon is a hétből.
Cale kinyújtotta a kezét, és lassan megcirógatta Alec arcát. A fiú lehunyta a szemét, de nem szakította ki magát az érintésből. Annyira vágyott a férfira, hogy szinte fizikailag is fájdalmat érzett. Azelőtt mozdult, hogy felfogta volna...
A hosszú kihagyás még csodálatosabbá tette az élményt. Alec még percekkel később is némán pihegett, a csillagokat bámulva, és hagyta, hogy Cale ujjai újra és újra végigsimítsanak a bőrén. Ezúttal nem zuhant rá a kín, nem kínozták görcsök, csak a lelke háborgott...