Önismeret

2.fejezet

-Jázi, mit csináltál?! – Üvöltötte Anya torkaszakadtából.

Sokkos állapotomban nem tudtam mit válaszolni. Csak álltam a konyhánkban és lapulva hallgattam anya szidását. A szemei villámokat szórtak és sok kicsi ránc jelent meg a homlokán. Nagyon mérges volt. Azt hiszem valami olyanról is üvöltözött, hogy nincs pénzünk megjavítani az általam széttört padlót. Bûntudatom volt és hibásnak is éreztem magam, de egy hang se jött ki a torkomon. Se egy bocsi, se egy sajnálom. Rosszul esett, hogy Anya így ordibált velem. Monológjában most szünetet tartott és kérdõn nézett rám. Gondolom valamiféle magyarázatot várt tõlem.

-Nem szeretnél mondani valamit? – Tette fel az újabb kérdést.

Dehogynem. Nagyon sok mindent szerettem volna mondani. Hogy sajnálom. Hogy baleset volt és, hogy nem akartam ekkora kárt okozni. Nem mintha lett volna bátorságom megszólalni, de ekkor a beszélgetést félbeszakította az ajtócsengõ hangja. Anyával egy emberként fordultunk oda. A homlokán lévõ kicsi ráncok mérete most megnõtt és azt mormogta: ,,ezt nem hiszem el.'' Egy utolsó lesújtó pillantást vetett rám ezzel azt sugallva, hogy ,,még nem végeztünk kisasszony, majd egyedül hagyott és az ajtóhoz futott. Ez kb. 5 másodperbe került, a kint álló anonim addig viszont még vagy 10x megnyomta a csengõt. Én Anya nyomában kíváncsian figyeltem ki lehet a kint álló hívatlan, türelmetlen vendégünk. Anya kilesett a kukucskálón és egy nagy levegõt vett mielõtt kitárta volna az ajtót.

-Szevusztok dágáim.

Apa volt az és megint viccesen beszélt. A kezében egy majdnem kiürült zöld üveg volt, aminek az alján kb. egy kortyra elegendõ folyadék maradt. Sokat szokott inni ezekbõl a zöld üvegekbõl. Az itóka mindig érdekes, erõs aromát árasztott. Ilyenkor Apa lehelete is felveszi ezt a szagot és mikor közel hajol hozzám, tisztán érezhetem én is. Egyszer megkérdeztem mi van az üvegben, mire azt mondta: ,,orvosság az életre.'' Nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, így megkérdeztem, hogy kaphatok e az orvosságból én is. A kérdésemen jót derült, mint emlékszem és azt felelte, nekem nem lesz szükségem efféle orvosságokra. Anya sose fogyasztott ilyen zöld üvegekbõl, gondolom neki se volt szüksége rá.

-Te részeg disznó! – Anya általában így hívja Apát, mikor csetlik-botlik a nyelve. – Egész délután azt próbáltam elmagyarázni neked, hogy haza se gyere! Mi a francot keresel itt? Tûnj a szemem elõl!

Anya beszéde egyre jobban kezdett megijeszteni. Miért beszél így Apával? Miért nem akarta, hogy haza jöjjön? És most miért küldi el? A leejtett spagetti az oka? Rengeteg kérdésem volt, de nem tehettem fel õket a történések közepette. Kicsi voltam és tudatlan, de annyit felfogtam a körülöttem lévõ világból, hogy mikor Apának ilyen jó kedve van, Anya valamiért mindig kiabálni kezd vele. Apu persze nem hagyja, hogy elrontsák a kedvét és továbbra is tejbetök módjára vigyorog és dalolászik. Volt már viszont olyan is, hogy Anya addig-addig zaklatta, hogy dühbegurult. Aznap emlékszem három lámpa tört el a lakásban. A jelenet ijesztõ volt és valószínûleg Apa se így tervezte azt az estét, mert másnap igen esedezett a bocsánatért. Miután végzett a zúzással, szélsebesen futott a wc-re, mint hallottam hányni, bár emlékszem Anya nem hagyta, hogy ott legyek akkor. Most Anyu dühösebbnek látszott, mint valaha. (Pedig volt már szerencsém nagyon mérgesnek is látni) A szavai jelentõségét nem érthettem, mégis tudtam, hogy súlyosak. Toporzékolt, hadonászott, ordított majd sírva fakadt, megint ordított és megint sírva fakadt. Teljesen kifordult önmagából. Apa ezt még mindig vigyorogva nézte végig. Közben elfütyörészett néhány nem létezõ dalt, mire végre észrevett engem.

-Józika hát szijóka. – Köszöntött és elindult felém, hogy megöleljen, de Anya megállította.

-Nem. Ezt nem hagyom! Nem hagyom, hogy a lányom Apja egy szégyenletes alkoholista legyen! Takarodj innen!

Mi az, hogy nem hagyja? Vártam, hogy Apa ellenkezzen. Hogy cselekedjen, de nem tett semmi ilyesmit. Továbbra is csak bohóckodott. Szerettem, amikor Apu ilyen mókás kedvében van. Sokkal jobb volt, mint amikor mérges volt vagy nyûgös. Olyankor velem is kiabált és õ sokkal rémisztõbb idegesen, mint Anya. Mintha meggondolatlanul beszélne, a szavai mindig megbántanak. Most jól jött volna ez a szókimondó Apa Anyuval szemben. Nem értettem mért nem reagál Anya szavaira, amikrõl még én is tudom, hogy bántóak. Úgy tûnt Anya sem értette. Egy jól irányzott pofonnal térítette észhez, amitõl Apa kis híján hanyatt esett. Megtántorodottan próbálta keresni elvesztett egyensúlyát. Az arcáról eltûnt minden jele a vidámságnak és átvette a láthatóan veszélyes harag. Arcvonásai megváltoztak és lehúzta az utolsó kortyot az így kiürült üvegbõl, majd a falnak vágta. Hangos csattanással ripityára tört a flaska. Fülem-farkam behúzva tettem egy lépést hátra és úgy néztem a folytatást. Fordult a kocka. Most Apa emelte fel a hangját és határozottan elindult Anya felé. Nem tudtam mit fog tenni, de a jelenet nagyon megrémisztett. Anya beparancsolt a szobámba, én viszont képtelen voltam megmozdulni.

-Menj már! – Kiáltotta, de én kõvé dermedtem.

Az emlékem arról az estérõl annyi, hogy Anya könnyek között könyörgött Apának, hogy ne bántsa. Végül az elsõ pofon után megfogadtam Anya szavát és olyan gyorsan futottam a szobámba, mint még soha. Onnan még órákon keresztül hallgattam a sírást, a jajveszékelést és az ordibálást. Nem tudtam mit tenni, vagy közbeavatkozni. Még csak nem is láttam, csak hallottam. Apa ez elõtt is mutatta már agresszió jelét, de még soha egyikünket sem verte meg. A szobám padlóján magamba roskadva hallgattam a kívánatlan hangokat, amik tudtam, még évek múlva is tisztán csengeni fognak a fülemben. Lélegzetvisszafojtva nyomást éreztem a mellkasomon. Annyit sírtam, hogy a sós könnyek mintha kimarták volna arcocskámat. Szemeim bedagadtak és lüktetõ fájdalmat éreztem a fejemben, a torkomban ( mintha megfulladnék ), és a szívemben. A hangzavar alább hagyott. A kiabálás szavakkal való dobálózásba fordult. Ütések már nem hallatszottak. És Anya sírása is szipogásra csökkent. Hirtelen kinyílott a szobám ajtaja. Apa jött be és a karomnál rángatva vonszolt ki a szobámból.

-Velem jössz! – mondta. Féltem, de nem tudtam ellenkezni, hisz kicsi voltam. Megláttam Anyát, aki csak, mint én nem rég, a földön kuporgott szétsírt szemekkel. Mikor meglátta, hogy Apa ráncigál, beindult a védelmezõ ösztöne és rögtön odapattant hozzánk.

-Nem viheted el a gyereket! – Majd rászorított a másik karomra. Mint egy marionett bábút, úgy rángattak ide-oda. És újra civakodásba kezdtek. A cibálásuk és huzavonájuk kezdett fárasztó és fájdalmas lenni, így felbátorodva elkiáltottam magam: ,,Engedjetek el!. Mindketten meglepetten eleget tettek a kérésemnek és mintha ezzel kijózanítottam volna õket, abbahagyták egymás marcangolását. Ennél a pontnál már nem volt szükség szavakra. Magától értetõdõen jött, aminek jönnie kell. Ott abban a percben változott meg minden. Ott, abban a percben fordult minden rosszra. Ott abban a percben tudtam, hogy elveszítem Apát. Ott, abban a percben lett mindenki számára világos, hogy ez így nem mehet tovább. És végül: ott, abban a percben Apa mindörökre elhagyta a lakást és annak környékét.