Önismeret

4.fejezet

A csendõrök jelenléte meglepett és elképzelni nem tudtam mi keresnivalójuk van itt.

-Jó estét! Keresztes Jázmin? -Tudakoztak a nevemet illetõen. Nekem gombóc keletkezett a torkomban és csak nehezen tudtam megszólalni.

-Igen én volnék. – Nyögtem ki esetlenül.

-Nos sajnálattal kell közölnünk, de az édesanyád autóbalesetet szenvedett az éjszaka. Súlyos sérülésekkel a kórház intenzív osztályán tartózkodik most. – mondta a nõ az elõre bemagolt szöveget. – A mi feladatunk az, hogy biztonságba helyezzünk téged az õ lábadozása alatt. – Kicsit megállt, hogy le tudjam reagálni a sokkoló információkat, de nekem egy hang se jött ki a torkomon. Ez valami rossz vicc? Hogy történhetett ez? Mikor látta, hogy még beszédképtelen állapotban vagyok így folytatta:

-Tudom, ez most így felkavaró lehet, de ne aggódj! Az intenzív osztályon jó kezekben van, nem esik baja. Szeretnéd, ha bevinnénk hozzá?

Egy szinte észrevehetetlen bólintással jeleztem, hogy igen szeretném. A két zsaru fájdalmasan bûnbánó arcot vágott, mintha csak õk tehetnének róla. A lesajnáló tekintetek még inkább mellbevágtak és csak megerõsítették bennem a helyzet súlyosságát. A lépcsõn lefelé haladva síri csöndben mentünk egymás mellett. Kicsit úgy éreztem magam a két egyenruhás ember között, mintha valami rosszat tettem volna és most vinnének a kapitányságra. Ahogy a kocsiba beszálltunk és közeledtünk a klinika felé újból elfogott a szorongás, az aggódás. Nem tudtam milyen állapotban van Anya, de nem veszíthettem el az utolsó családtagomat a már így is csonka családomból. Összeomlottam volna és végleg egyedül maradtam volna. Az út kínzóan vontatott volt. Nem szólt a rádió sem és a két zsernyák valamiért jobban preferálta a kínos csöndet. Legalább egymással beszélgettek volna valamirõl.

Mire oda értünk kisebb nagyobb idegösszeroppanást kaptam a jármûben való feszengéstõl. Rettegve léptem be a klinika fotocellás ajtaján. A portán megtudakoltuk Anya szobaszámát és még mindig a zsaruk kíséretével elindultunk azt megkeresni. Fogalmam se volt róla mi fog várni, csak remélni mertem, hogy nem olyan súlyos a helyzet, mint ahogy önkéntelenül is elképzeltem már. A szürke folyosókon haladva rájöttem, hogy a kórház elég nyomasztó hely volt így látogatóként is. Belépve éreztem az emberek fájdalmát és szenvedését. A szívem a torkomban dobogott. Émelyegtem a félelemtõl. Az utolsó lépcsõsor tetejére felérve elérkeztünk ahhoz az emelethez, ahol Anya tartózkodott. A szobaszámok közt haladva a hüvelykujjamon lévõ bõrt kezdtem el harapdálni. Szokásommá vált már ez a fajta stresszlevezetés. Olykor túlzásba víve csúnya sebeket képzek, mik sose tudnak begyógyulni, beteges kényszeremtõl. A függõségemet csak akkor szakítottam meg, mikor a bizonyos szoba elé értünk. Reszketve tettem rá ujjaimat a kilincsre. Vettem egy mély levegõt majd fohászkodva lenyomtam. A zavaróan világos szobában megpillantottam õt: Anyát. Jobban nézett ki annál, mint amiket már elképzeltem, de így is szívfacsaró látvány volt. Vézna kis kézfejébe infúzió volt bevezetve. Sebes arcán egy lélegeztetõ maszk volt és kórházi ruhát viselt. A szemöldöke felrepedt és természetellenesen sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt. Majd megszakadt a szívem. Fájó így látni valakit, akit szeretünk. Pillái most csukva voltak. Látszólag mélyen aludt.

-Alszik – Mondta mosolyogva az orvos, mintha diploma nélkül én ezt nem tudnám megállapítani. – Sajnos csúnya balesetet szenvedett, de gondolom errõl már tájékoztattak téged.

-Mikor jön rendbe?

-Hát az állapota elég súlyos és valószínûleg agyrázkódást szenvedett. A vizsgálatok alapján nincs életveszélyes állapotban, de bent kell tartanunk és további kezelésekre van szükség.