Önismeret

3.fejezet

II.rész

10 évvel késõbb...

-Biztos nem kérsz egy szálat? – kérdezte Beni már vagy 5x-re és egy slukk cigarettát tartott felém ismét.

-Mondtam, hogy nem. – válaszoltam kicsit ingerülten.

-Mit idegenkedsz a bagótól? Mindenki szív. Nem tudod mi a jó.' Egy szál cigitõl még senki nem halt meg. – kapcsolódtak be a többiek is.

Erre tudtam volna mit válaszolni, de feleslegesnek tartottam vitatkozni velük.

-Royalt azért iszol, ugye? – jött az újabb kérdés és egy még teli üveget nyújtottak felém. Valahogy elõre láttam, hogy a flakon kiürítéséhez fél óra se fog kelleni nekik.

-Nem, én nem iszom.

A reakció az volt, amire számítottam: Elkerekedett szemek. Gúnyos összenézések és vihogások. Taplómód megfogalmazott kérdések, hogy ugyan mért nem. Magyarázatot vártak tõlem, de semmi pénzért nem mondtam volna el nekik az igazi okát. Így hát hazudtam.

-Nem bírom a piát. – mondtam a gyenge kifogást.

-Annál jobb. Legalább neked kevés is elég ahhoz, hogy berúgjál. Skacok így több marad nekünk.

Megpróbáltam rávilágítani õket, hogy akkor még több marad nekik, ha én egy kortyot se iszok. Láthatólag ebbe eddig bele se gondoltak, de végül a ,,több marad nekik mondat meggyõzte õket és onnantól kezdve békén hagytak ezzel.

Este kilenc volt és egy állítólag fergeteges házibulin vettem részt épp az osztálytársaimmal, akikhez csapódni tudtam az új gimnáziumban. Nem nevezném õket barátoknak. Nyavalyát se tudnak rólam. És úgy igazán én se róluk. Nem is bírtam ezt a társaságot. Kezdtem egyre jobban megbánni, hogy eljöttem ma este ide. Vagy, hogy egyáltalán szóba álltam velük. Ez nem én voltam. De hát mit tehetnék? A jó kislányokhoz, akikre mindenki felnéz, esélyem se volt közeledni. Õk mind tökéletesek úgy, ahogy vannak. Tökéletes kinézettel, tökéletes családdal, tökéletes jegyekkel és tökéletes barátokkal, amitõl én a lehetõ legmesszebb állok. Nem hiányzik a körükbe egy ilyen eltévedt ember, mint én. Igaz, se nem dohányoztam, se nem ittam és természetesen még csak nem is drogoztam. Az életem az övékéhez képest gyötrelmesen szánalmas volt. Úgy éreztem nincsenek emberi céljaim a túlélésen kívül. Egy szenny voltam, amit az ár ide-oda sodort és néha durván hozzácsapott a falhoz. Nem tudtam megnevezni legalább egy biztos pontot az életemben. És ez nagyon bántott. Reménytelennek éreztem magam.

A JBL hangszórókból valami förtelmes zene szólt max hangerõn. Nem hibáztattam volna az arra lakókat, ha kihívják ránk a rendõrséget csendháborításért. Sõt még hálás is lettem volna érte. Az úgynevezett ,,barátaim'' az ízléstelen zenéikre ízléstelenül mozogtak és lassacskán annyi alkoholt vittek a szervezetükbe, hogy az én szürke jelenlétemet teljesen elfelejtették. Igaz ezt nem is bántam. Nem hiányzott több elém nyújtott cigi, fû vagy pia, mondván ez a boldogság kulcsa. Szerettem volna hinni, hogy a boldogság más formában is elérhetõ. Ha még nem is találtam rá teljesen, reméltem: egyszer boldog leszek én is. Most szomorúan néztem õket. Azt gondolná az ember: Jé fiatalok. Milyen vidámak! De én tudtam, hogy tartósan nem azok, csak épp jól érzik magukat. Tudtam, hogy holnap szitkozni fogják az eget és nyöszörögve fetrengenek majd, legjobb esetben a saját ágyukban. Tudtam, hogy ez csak egy illúzió, amit el akarnak hitetni a világgal, mutatva õk csak egyszer élnek. És tudtam, talán le kellene lépnem lassan

Mint azt már elõre megjósoltam a Royal vodkásüveg üresen hevert mostanra a földön. Persze ez nem jelentett problémát, hisz akadt még hasonló bódító ital a tarsolyukban. A cigiket sorra tekerték, nehogy nikotinhiánytól kelljen szenvedniük. Dajdajoztak és krákogtak a füsttõl, közben egyik korty a másik után csusszant. Mintha idegeneket néznék. Kívülálló voltam. A végére megfordult a fejemben, hogy lehet csak én vagyok túl merev. Nekem is így kéne szórakoznom? Nem éreztem komfortosan magamat. Sem a helyszíntõl, sem az ivászatban kimerülõ programtól, sem a társaságtól. Nem mertem elengedni magam a közelükben. Magányosnak éreztem magam köztük. Nem is arról van szó, hogy prûd módon elutasítom az efféle szórakozást, de képtelen vagyok feloldódni olyanok közt, akik számára csak ez létezik. Véleményem szerint azokkal a legjobb mulatozni, akikkel a mindennapokban is jól érzed magad. Ha csak alkohollal vagy egyéb mámorító szerekkel jön ez létre, az egy felszínes boldogság. És ebbõl eleget láttam már. Nem akarom én is átélni.

Fogalmam se volt róla õk meddig terveznek maradni, de igazából nem is érdekelt. Olyan tíz óra környékén köszönés nélkül elhagytam a helyszínt. Tudtam, hogy nem fog feltûnni nekik a távozásom. A Nap lemenetelével lehûlt az idõ is. Csípõs hideg csapta meg csupasz vállamat és combomat, ahogy kiléptem a kora õszi éjszakába. Nem is értem miért nem dobtam be egy pulcsit. Talán naiv módon azt hittem, jól fogom magam érezni és maradok reggelig. Elõkotorásztam a fülhallgatómat. A kellemesnek nem nevezhetõ zenéjük után igazi megváltásnak tûnt elindítani saját lejátszási listámat. Most egyedül voltam zenével a fülemben, mégsem éreztem magányosnak magam. Megnyugvást adott a sötétben kullogni és túlgondolni mindent. Talán a zeneszó volt az egyetlen menedékem akkor, ha már más nem jött megmenteni.

Hazaérve tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok otthon ismét. Fogalmam se volt róla Anya hova ment, de már igazából hozzászoktam. Megesik, hogy éjszakába nyúlóan dolgozik. Ledobtam a táskámat és elkészítettem egy adag zacskóslevest. A meleg folyadék jól fog esni a didergés után. Az emberek azt gondolnák szomorú, hogy egyedül kell megennem az olcsó levesemet egy olcsó lakásban, de ez a fajta egyedüllét más volt. Nem nyomasztott, inkább békességet adott. Az elfogyasztott késõi vacsora után a fürdõbe vezetett utam. Egy alapos zuhannyal megpróbáltam lemosni magamról a társaság cigaretta szagát, melyet a hajam és a bõröm önkéntelenül is befogadott. Átfagyott testemet csak úgy csiklandozták az égetõ víznyalábok. A forró zuhany alatt ismét átvették az irányítást a gondolataim. A merengést elõsegítette az elzártság és az egyetlen zajforrás: a víz csobogása. Legszívesebben örökre a zuhanyrózsa alatt maradtam volna töprengéseimmel. Mire a melegvizet önzõ módon teljesen elfogyasztottam, kénytelen voltam elzárni a cirógató vízsugarakat. A fürdõszobából kilépve rögtön arcba vágott a szoba hidege. Nem meglepõ, hisz termálvíz hõmérsékletû tusolást végeztem odabenn. A hûvöstõl hamar felélénkültem és a szobámba érve újból zenét kapcsoltam. A következõ dolog lehet szokatlannak fog tûnni, de táncra perdültem. Bizony. Tudtam, hogy senki nem láthat, szólhat vagy kritizálhat és így el tudtam engedni magamat. Ez az egyik kedvenc érzésem volt. Tudtam, hogy szabad vagyok. Tudtam, hogy magam vagyok. Tudtam, hogy boldog vagyok. Boldog voltam. Ironikus nemde? Egy gyatra buliból hazatérve éreztem magam igazán jól. Egyedül. Ennél cikibb már nem is lehettem volna. Legalább 10 számon keresztül roptam, mígnem izzadtan huppantam az ágyra kimerülten mégis felszabadultan. Minden szépnek és jónak tûnt így. Körülölelt a szoba fülledtsége és csakhamar álomba ringatott. Nem tudom megmondani pontosan, hogy percekig vagy órákig volt csukva a szemem, de az ajtócsengõ hangjára keltem. Anya biztos itthon hagyta a kulcsát. Álmos szemmel kitápászkodtam nagy nehezen a kényelmes ágyból. Hajnali 1 volt. ,,Hol lehetett eddig?. A szememet törölgetve ajtót nyitottam, de a szõke középkorú nõ helyett két rendõrrel találtam szemben magamat. Az egyik egy a harmincas éveiben járó nõ volt, míg a másik egy Anyámmal egyidõs férfi.