Önismeret

5.fejezet

A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni ahogy közeledtünk az átmeneti lakhelyemhez. Mire megálltunk azt hittem szívrohamot kapok. A ház nagyon kis helyes volt. Szép zöld kerttel, illatozó virágokkal és harmonikus légkörrel csak úgy, mint a szomszéd hajlékok. És ott állt Aliz is. Ez a nõ letagadhatott volna 10 évet legalább. A kisugárzása fiatalos és jámbor volt. Ez óriási megkönnyebbülés volt számomra. A legrosszabb eshetõségeket véve féltem, hogy egy rideg nõ fog rám várni. De Aliz kisugárzása a ridegség ellentéte volt. Mosolyából csak úgy áradt a kedvesség. Bátorító tekintetébõl azt vettem le, hogy õ is izgul és tudja, hogy én is, de ez így volt normális. Bevallom szimpatikus volt így elsõ látásra. A kocsiból kiszállva kicsit még feszengve, de illendõen köszöntem az ideiglenes gyámomnak. Reakciója meglepett, ugyanis minden gátlás nélkül odasietett hozzám és gyengéden magához szorított.

-Jaj Jázminkám! Olyan rég láttalak téged. Már vagy 10 éveMég csak ekkora voltál. – Lelkendezett és kezével körülbelül csípõmagasságig mutatott. Természetesen nekem egy halvány emlékem nem volt a nénirõl, mai napig azt se tudtam, hogy létezik. Õ viszont, mint egy réglátott barátot ölelgetett és bizonygatta mennyire örül, hogy végre lát.

A nõ közvetlensége újdonság volt számomra, de könnyen szimpatizáltam ezzel a hozzáállással. Könnyedsége csak oldotta a feszültséget, mely az ilyen szituációkban remekül jön. Néhány papír aláírás és kötelezõ információcsere után búcsút vett tõlünk a rendõrpáros.

-Ez a férfi vagy néma vagy a világ legnagyobb papucsa. Lerí róluk, hogy ki az irányító a párosban – jelentette ki Aliz, amit már én is megállapítottam magamban jó párszor.

-Ugyanezt gondolom. – Kontráztam. – Az ürge mintha meg se merne szólalni a csaj mellett.

Valahogy elsõ témának remekül szolgált kettõnk közt a zsaruk kielemzése olyan csajos módra. Aliz körbemutatta pompázó, jól karbantartott kertjét, mit nem gyõztem dicsérni neki. Látszólag zavarba jött a felettébb nagyvonalú elismerésemen, de szerintem megérdemelt minden szót. Bájosnak tartottam, ahogy a növényeirõl áradozott, olyan karakteres alkat volt. A kertészkedésérõl szóló történetek után betessékelt a ház ajtaján. Csomagomat átvette és segítõkészen felvitte az eljövendõ szobámnak nevezett helyiségbe, ami sokkal nagyobb volt, mint a lakásunkban lévõ. Meglepõ mód túlzottan is elégedett voltam a környezettel. És igazából Alizzal is. Most a konyhában beszélgettünk. Mellette nem született kínos csönd, ami nagyon nagy megkönnyebbülés volt számomra.

-Mért nem tartottad velünk a kapcsolatot eddig? – Bátorodtam meg végre feltenni a kérdést, ami egyszerûen nem hagyott nyugodni.

-HahEnnek jelentõsen sok oka volt

-Kérlek, ne tágíts! Mért nem tudtam a létezésedrõl eddig? Mért nem voltál az életem része?

-Nos az úgy volt. – Kezdett bele. – Hogy miután Apukád elment otthonról, vagyis inkább Anyukád kirakta otthonrólPersze teljesen jogosan, én is ezt tettem az én férjemmel, mert igen. Õ is függõ volt és képtelen voltam végignézni, ahogy ezzel tönkreteszi a fiam életét.

-Van egy fiad? Szóval unokatestvérem is van? – Lelkendeztem.

-Igen van, de õ már nem velem lakik és kiköltözött Németországba. Majd persze találkozhatsz vele. – Ígérte meg. – Na de visszakanyarodva. Mikor megtudtam, hogy a testvérem mennyi lelki és fizikai fájdalmat is okozott nektek, nem tudtam a szemetekbe nézni. Nem mertem keresni Anyádat azzal, hogy vígasztaljam õt, hisz pont tõlem kellett volna a vígasztalás? Attól, aki annak a férfinek a vérrokona, aki õt oly sokszor már megalázta és bántotta? Így hát eltávolodtunk. Sose került szóba, hogy folytatnánk a közös családi összejöveteleket, amikor pont az a személy hiányzott a családból, aki összekötött engem veletek. Ezt így érted? El tudod fogadni?