Idegen szavakkal játszol s közben kiázik belőled a lélek, ami éltet, amiért te meghaltál
Füstös, kóborló magányom ellepi a napfényt ami megment, majdan felszed, végül temet várost alád
Szikrázik a talaj alattad ahogy lépsz, fényesen csillogó, villogó, porfogó szőnyeget égetsz kis darabokra
