Shelter - Steve Rogers ff.

ONE.

A hátuk mögül felsejlő lépések zaja arra késztette a nőt, hogy még inkább megszaporázza lépteit. A vér cikázott ereiben, gondolatai pedig sebesvonatként száguldoztak elméjében a lehető legjobb és legbölcsebb megoldást keresve menekülésük érdekében.

Nem volt szüksége arra, hogy lássa követői arcát. A hátán végig futó borzongás abban a pillanatban elárulta a helyzet súlyosságát, amint érzékelte, hogy nincsenek egyedül.

- Csak figyeld a lépteidet – simította tenyerét a mellette haladó kisfiúra, ki minden erejével azon volt, hogy tartani tudja tempóját. – Jobb, bal. Ahogy megbeszéltük. – Az apróság megértően bólintott, tekintetét el nem emelve praclijairól. Az elmúlt évek során megtanulta, hogyan értelmezze a lány hangsúlyát. Éppen ezért nem is volt kérdés számára most a helyzet komolysága. Rég nem látta őt ennyire feldúltnak és idegesnek. – Gyere! – Irányította az összekötő út felé. Pontosan tudta, hogy a legjobb esélyük, ha minél hamarabb elérik a forgalmasabb utcákat, ez azonban nem volt épp a legegyszerűbb küldetés, főképp ilyen kései órákon.

Egyszeriben átkozni kezdte magát, amiért engedte, hogy így eljárjon a fejük felett az idő. Fényes nappal sokkal nagyobb eséllyel tűnhetnek el előlük. Gyorsan kapkodta lábait, eljátszva a gondolattal, miszerint karjába kapja útitársát, hátha így is időt nyerhet haladásukat illetően.
A sötétben kirajzolódó csuklyás alakok azonban megtorpanásra késztették.
Válla felett vetett hátra egy pillantást. A korábbi páros még mindig mögöttük haladt.
- Nocsak, nocsak! – gyomra görccsé zsugorodott. A férfi hangja még hátborzongatóbban csengett, mint emlékeiben. Előbukkant a fal takarásából. Szemei megvillantak a sötétben, ahogy arcvonalai kirajzolódni kezdtek az utcai lámpa fényében. – Milyen rég találkoztunk! – Összeszorította ajkait a gúnyos megjegyzésre. Maga elé húzta a gyermeket, szorosan karjai között tartva őt. – Elismerem, igazán lenyűgözött a rafináltságod és a tény, hogy idáig kihúztad. – öblös léptekkel közelített feléjük.
- Ha jelzek, fuss – a szavak suttogásként hagyták el száját, ahogy a kissrác ijedten felnézett. Esze ágában sem volt nevelőszülője nélkül távozni. – Fuss, amilyen gyorsan csak bírsz! Megértetted? – egy alig látható biccentés szolgált feleletként. – Menj Deb-hez és tűnjetek el! Senkinek ne állj meg, csakis neki! – le sem vette pillantását az egyre közeledő, méretes bakancsról, míg alig hallhatóan utasította a csöppséget, miként cselekedjen.
Számolta az egyre fogyatkozó távolságot maguk között. – 3 – a gumitalp erősen nyikordult a betonon. – 2 – ha jobban előredől, majdcsak eléri őket. – 1. Most! – Amint ajkairól legördült a szó, a gyermeteg test kiszakadt féltő érintése alól, hogy aztán szélnek eredjen, míg ő az elé érő pasast igyekezett feltartóztatni. Kinyújtotta karját, hogy arrébb lökje a felé induló tenyeret, majd a lehetőséget kihasználva ágyékába térdelt, ezzel megrökönyödésre késztetve. Próbált időt nyerni, hogy fiatal útitársa után rohanhasson, Todd azonban túl hamar reagált. Hátulról megragadta és mellkasához rántotta.
- Elég ebből! – Előhúzta kését és a lány arcélének szegezte. – Kapjátok el a fiút! – biccentett az irányba, ahol a csöppség nemrégiben eltűnt, mire ketten megindultak társaságából.
- Nem engedem, hogy hozzáérj! – ficánkolt az éles fém, feszítő érintése elől.
- Azt szeretném én látni, hogy megakadályozod – hangszíne sötét volt, csak úgy, mint lelke, már-már morgásként elhagyva hangszálait. – Fejezd ezt be, Sophia! – neve hallatán libabőr futott rajta végig. Rég nem szólították már így.
- Soha! – Szabadulás lehetőségén törte fejét, ám ahogy megkísérelt gyomrába könyökölni, a válaszként érkező szorítást vállízületei bánták. Bal felső végtagját olyan gyorsan csavarták ki megfelelő pozíciójából, hogy félelmét egy pillanat alatt átvette a fájdalom okozta kábulat és felsőtestét megtöltő gyengeség érzet. Karcsontja teljesen kiugrott helyéről.
Nem volt ideje sikítani. A fogságban tartó kezek szabadon engedték, hogy aztán premier plánból élvezzék, ahogy a falnak dőlve igyekszik rendezni szapora légzését.
- Nem győzhetsz le – kacagása tükrözte a pszichopata lényt, ki a jól szituált fickó álcájába bújva élte mindennapjait. – Ugyan, csak nézz magadra. – arrébb sodorta a kósza, hosszú, barna hajtincseket, hogy állát megragadva szemeibe nézhessen. – Gyenge vagy. Esélyed sincs. Minden, amit fel tudsz mutatni egy közepes kategóriájú külső kevés rafináltsággal megfűszerezve. Ha mindez nincs – mutatóujját a szépség halántékához emelte. – Már te is a nővéred mellett lennél. – A karcsú test megrázkódott szeretett rokona említésére. – De ne aggódj, amint visszaérnek a kölyökkel, segítek, hogy mihamarabb újra egyesüljetek. És, tudod, mi a legjobb? – közelsége hatására a karcsú testen borzongás futott végig. A melegséget árasztó lélegzet nem éppen olyan volt, mint amilyenre vágyott.
Tekintetét az repedezett útburkolat felé irányította erősen kerülve régi ismerősének pillantását. – Hogy végig fogom nézetni vele az egészet. – A kijelentés hatására, ismét hadakozásba kezdett. A hosszú szempillákkal körült ölelt barna szempárban felcsillant az őszinte gyűlölet és undor, arcvonásai pedig a legkifejezőbb grimaszba fordultak.
- Égj el a pokolban! – sziszegte a fájdalomtól még mindig összeszorított fogai között, majd a szájában összegyűjtött nyálát egy határozott mozdulattal a sötét hajú úr képébe köpte szavai nyomatékosításaként.
- Te kis ribanc! – a torka köré font ujjak olyan erővel vágták hátát a falnak, hogy a perc töredékéig, tüdejéből minden levegő elszállt. A férfi előhúzta farzsebéből mobiltelefonját és egyik társát tárcsázta, ki a gyermek után szaladt. – Mi a helyzet?
- Mindjárt megvan. Pár perc és ott vagyunk – érkezett a válasz, mire ajkai gúnyos mosolyt. Bontotta a vonalat és készülékét visszacsúsztatta eredeti helyére.
- Vége a játéknak! - ismét kezei közé vette a kést, mielőtt a lány combjához szorította. Lassú, megfontolt mozdulattal érte el, hogy nadrágjának anyaga átszakadjon, majd végig húzva az eszköz élét a textilen, lemetszette róla a ruhadarabot. A hideg fém több helyen is felsértette a lány puha bőrét a folyamat következtében.
- Mi a fenét csinálsz? – kiáltotta esdeklően. Úgy érezte rémálomba csöppent. Rémesebbe, mint amilyen hónapok óta kísértette.
- Hagyom a srácokat játszani egy kicsit! – ép vállánál fogva elrántotta a hideg téglafaltól és a mögöttük meghúzódó társai felé lökte. A kiéhezett érintések hamar utat törtek maguknak a hölgy fedetlenné vált testén, ki szüntelenül igyekezett elfedni magát és elszabadulni az emberektől.
- Hmm, izmos. – nyalta végig a száját az egyik alak. – Szexi – hatalmas tenyerével belemarkolt a formás fenékbe, óvatosan érintve a fehérnemű szélét, sikoltásra késztetve a barna szépséget.
Kezdte elengedni a reményt, hogy kiszabadulhat ebből a félelmetes és erőszakos helyzetből.
- Ne érj hozzám! – törekedett hárításra ép karjával, mire ismét lefogták hátulról. Rúgkapálni kezdett, míg meg nem érezte a hideg fémet torkának szorítva.
- Ne ficánkolj, Cica! – A kilátástalanság és rémület megszaporázta szívverését, fojtott zokogásra késztetve.

Mindeközben fiatal bajtársa az életéért futott. Úgy tett, ahogy nevelőszülője utasította. Mindent beleadva kapkodta lábait, senkinek meg nem állva. A két verőember azonban szorosan a nyomában volt, lényegesen nagyobb bakancsaikkal szelve a távolságot. Az egyetlen előnye a város ismeretében rejlett.
Hátrapillantott válla felett, felmérve fölényét, mikor belecsapódott valakibe. Rémülten emelte szemeit az ismeretlen férfira. Fekete bőrű volt, farmer nadrágot és barna bőrkabátot viselt, fején viselt baseballsapkáját pedig olyan mélyen húzta arcába, amennyire csak lehetséges. Mintha csak a feltünést igyekezne kerülni, megőrizve kilétét.
- Hé, Pajtás! – tolta el magától vállainál fogva a kisfiút, felmérve esetleges sérüléseit. – Jól vagy?
- Az anyukám... Me... Mennem kell – habogta. Kikerülte az idegent, ám követői utolérték és alig néhány lépést követően körbevették.
- Elég ebből, kishaver! – szólt rá a kopaszodó üldözője. A gyermek szíve torkában dobogott, kézfejei pedig remegtek a félelemtől. Hátrálni kezdett, ismét közelítve az illetőhöz, kinek nemrégiben igen közelről megcsodálhatta ruházatát.
- Minden rendben? – kérdezte tőle halkan, mire megcsóválta fejét tiltakozása jeleként.
- Engedd el a srácot, velünk van! – figyelmeztette ezúttal a bajszos. Az apró szemekben rémület csillant meg, mely egyből beindította védelmező ösztöneit a baseballsapkás idegennek.
- Nekem úgy tűnik, nem szeretne csatlakozni hozzátok – előre lépett, magamögé utasítva az apró testet.
- Ne szólj bele, haver! A kölyök a miénk – a verőlegények megindultak felé, igyekezvén alsóbbrendűség érzését kiváltani az ismeretlen jótevőből, ki munkájuk elvégzését akadályozta kotnyeleskedésével.
- Mint mondtam, nem kíván veletek tartani! – szemhéja se rebbent a kijelentés során.
- Azt szeretném én megnézni, hogy egy magadfajta megakadályozza – kóstolgatta a tar kobakú.
- Magamfajta? Ez nyílt rasszizmus, remélem, tudod – mordult fel sapkája alól.
- És akkor mi lesz? Egyedül vagy... - Nem sejthették, mekkorát tévednek. Egészen addig, míg a közelből két újabb személy sziluettje kezdett kirajzolódni. Egy karcsú, rendkívül jó alakú nő és egy tökéletes izomzattal rendelkező úriember. Társukhoz hasonlóan, hétköznapi viselet és sportsapka volt rajtuk.
- Nincs egyedül – a szőke, rövidhajú nő hangja mosolyogva csendült fel.

A pokol olyan gyorsan szabadult el, mint amilyen gyorsan a kissrác jótevői felbukkantak. Továbbra is remegve szemlélte az eseményeket, ám amikor Todd verőlegényei rátámadtak a hölgyre és két társára, a gyermek lelkét némi nyugodtsággal töltötte el a tény, hogy megmentői képzett harcosok.
Másodpercek alatt szerelték le a két jól megtermett férfit, hogy aztán megálljanak a fiatal jövevény előtt.
- Szia – guggolt le elé a világos -fürtös férfi. – Mi a neved? – Egy pillanatra nagyot nyelt. Az elmúlt hónapok során egyre csak azt hallgatta Sophie-tól, hogy ne bízzon senkiben. Ezek a kedves emberek azonban kimentették szorult helyzetéből. Vajon hibát követne el, ha bemutatkozna? Átfuttatta agyában a gondolatot, majd bízva abban, hogy nevelőszülője nem lesz rá túl mérges tettéért, megszólalt.
- Max.
- Hol vannak a szüleid, Max? – kérdezte ezúttal a fekete bőrű, kinek korábban nekiütközött.
- Én... az anyukám... - dünnyögte alig hallhatóan.
- Mit csinálsz itt egyedül? – ezúttal a hölgy lágy szopránja csendült fel. – Nekünk elmondhatod – ajkai felfelé görbültek biztatásképpen.
- Az anyukám... - Bár összegyűjtötte erejét a mondat befejezéséhez, nem volt rá szükség. Az említett nő sikolya több utca távolságból is megtöltötte a teret. Maximilian szemeit pedig ismét ellepték a könnyek. – Az anyukám – tekintett hátra, a távoli hang irányába. A felnőttek váltottak egy pillantást, majd a világos hajú páros futva elindult oda, ahonnan a kisfiú nemrégiben fejvesztve menekült.
- Minden rendben lesz, hallod? – emelte rá szemeit a vele maradt srác. – A nevem Sam – nyújtotta kezét, melyet ő örömmel fogadott, hogy aztán ők is útnak induljanak.

Időközben a sikátor kietlen zugában továbbra is a barna szépség megalázásával foglalatoskodtak. Felsőjétől történő megszabadítására törekedtek, agyukban mocskos gondolatokat fontolgatva, míg ujjaikat bőrébe mélyesztették. Befogták száját és szorosan lefogták, megfosztva az ellenkezés további lehetőségétől. Már csak egy dologra volt képes. Imádkozni, hogy érzelmei eltompuljanak és szenvedése mihamarabb véget érjen.
A felmentősereg, mintha csak az égből érkezett volna, a legutolsó pillanatban tűnt fel a helyszínen.
Megjelenésüket nem is realizálta, míg a fogva tartó karok el nem lazultak teste körül.
Testéből kifutott az erő, végtagjai teljesen elernyedtek. Rongybabaként omlott a hideg betonra, fájdalmas küzdelmet folytatva a tudatánál maradásért.
Beszűrődött elméjébe a dulakodás hangja, ám képtelen volt megállapítani, kik és miért vették fel a harcot Todd-al és embereivel. Az ájulás elleni próbálkozása még inkább eltompította érzékeit. Az egyetlen, ami eljutott agyáig a ragyogó kéken felvillanó, aggódó szempár, mielőtt teljesen elnyelte a sötétség.