Shelter - Steve Rogers ff.

FIVE.

Bár a vékony hangszín azonnal elárulta az érkező kilétét, miután nem számított arra, hogy bárki is ébren lenne rajta kívül, a meglepettség ereje így is arra késztette, hogy összeránduljon, miközben gerincoszlopán végigfutott a hideg borzongás egy pillanatra.

- Sissy.. – hallotta meg becenevét. A gyermek érdeklődve fürkészte nagynénje tekintetét, amint ő szembe fordult vele, még mindig hangját keresve. – Jobban vagy?

- Igen, csak egy kicsit elmerengtem – küldött felé biztató mosolyt. – Jól aludtál? – helyeslően biccentett, mire a nő kiszúrta, ahogy lábait mindössze egy zokni védte a hideg padlóval szemben. Azonnal feléledtek anyai ösztönei. - Hol van a cipőd?

Christopher összeszorította ajkait ám a válaszadás helyett inkább csak tovább sétált nevelőszülője irányába, majd apró karjait szorosan átfonta dereka körül.

- Örülök, hogy jobban vagy – suttogta a szürke, kapucnis pulóverbe, mely a nő felsőtestét fedte. – Nagyon megijedtem, amikor nem voltál magadnál – vallotta meg. Most először volt lehetőségük váltani néhány szót kettesben a történtek óta.

- Tudom, Prücsök – lehajolt, puszit lehelve kusza fürtjeibe. – Nagyon ügyes voltál, tegnap. Büszke vagyok rád! – leguggolt, megfogta kezeit és szemeibe nézett, nyomatékot adva szavainak.

- Szeretlek, Sissy – húzta mosolyra az ajkait.

- Én is téged! – hosszú ölelésre húzta, játékosan rákacsintva, mikor aztán ismét eltávolodtak egymástól.

- Pisilnem kell – tájékoztatta nagynénjét szégyenlősen, kezeit öléhez emelve. Az apróság arca, óhatatlanul is somolygásra késztette a lányt, ki alig néhány perce még teljesen máshol járt gondolataiban.

- Siess a mosdóba! – intett az említett helyiség ajtaja felé. – Utána mosakodj is meg, amennyire lehet. Hozok neked váltás ruhát! Óh, és ne igyál a vízből! – Alighogy halkan utasította a fiút, visszasietett a kopár helyiségbe, melyet mostanra egészen befoglaltak, hogy aztán az utazótáskájuk cipzárját elhúzva, keressen valami kényelmes öltözetet a fiú számára.

- Sissy, én... - Christopher, helyzetükről némileg elfeledkezve, a vártnál hangosabban szólalt fel. Nénikéje utasításának eleget téve elintézte biológiai folyamatait. Éppen a keresésére indult volna, hogy megkaphassa tiszta ruháit, azonban a helyiségből kilépve a várt karcsú, női alak helyett a katona szikár, izmos testével találta szembe magát, ahogy fölé magasodott. A férfi haja, sajátjához hasonlóan tanúskodott korábbi, alvással töltött perceiről. Felül mindössze egy fehér atlétát viselt, lábait azonban még mindig tegnapi nadrágja fedte.

A gyermek megtorpant, szemei pedig riadtan elkerekedtek, mikor ráeszmélt, hogyan is szólította a nőt, mikor úgy hitte, más nem hallja.

- Ú...úgy értem... - zavart dadogásba kezdett, ahogy a megfelelő magyarázatot kutatta fiatal elméjében. Rogers halványan húzta fel szája szélét, ám mielőtt megszólalhatott volna, Ms. Clark visszaért kettősükhöz. – Any... anya. – az orvos kérdés nélkül megértette a kialakult helyzetet.

- Semmi gond – nyugtatta meg a csöppséget. – Mr. Rogers és a társai tudják, kik vagyunk – guggolt le ismét, hogy szemeik egy vonalban lehessenek. – Előttük nem kell ezt játszani, rendben? Nem bántanak. – igenlő biccentése után ujjaival összeborzolta a kissrác rövid tincseit oldva feszültségét, mielőtt átnyújtotta neki a ruhadarabokat.

- Hogy vagy? – szólította meg Steve a nőt, miután a fiú visszatért a helyiségbe öltözni. A barna hajú szépség ismét felegyenesedett, ezúttal szembe fordulva vele. Válaszként egy apró grimasz ült ki arcára, miközben megrántotta ép vállát.