Shelter - Steve Rogers ff.

SEVEN.

Tizenhárom lépés. Nagyjából ennyi választotta el a hátsó kijárattól Sophia Clark-ot, mikor az ablakon beszökő napsugarak megcsillantak az apró fémen, mely a mosdók felé terelték figyelmét.

Ösztönei nyughatatlan suttogták neki, hogy kövesse a katona parancsát, ám a felismerés, melyet a lánc keltett benne önkéntelenül irányváltoztatásra sarkallták testét.

Tudta, hogy helytelen a döntése, de most, hogy meglátta, képtelen volt elereszteni a lehetőséget, hogy visszaszerezze a medált.

Alighogy elérte a felfüggesztett ékszert, mutatóujjával leakasztotta azt. Hátrálni akart, hogy folytathassa eredeti útját, a gerincoszlopán végig futó borzongás azonban elárulta, elkésett.

Határozott mozdulattal rántották be a mosdóhelyiségbe. Hátulról szorították le, az éles fém hideg érzést keltett, ahogy nyakának puha, kimelegedett bőréhez ért.

- Nocsak, nocsak, nocsak. Ennél azért okosabbnak hittelek – Todd a tükrön keresztül nézett vele farkasszemet, míg embere továbbra is szorosan tartotta a lányt.

- Elloptad a nyakláncomat! – sziszegte fogai között, ahogy igyekezett kezét kiszabadítani, hogy zsebébe csúsztathassa.

- Csak egy ócska kis fémdarab... Remélem, megérte. – gúnyos hangja grimaszolásra késztette Sophia-t. Meredt pillantással követte az egykori ügyvéd mozdulatait. Ujjaival igyekezett kitapintani a Debb-től kapott apró tárgyat, mely jelen helyzetben segítségére lehet.

- Hogy találtál meg? – őszintén foglalkoztatta a kérdést, emellett pedig néhány pillanat figyelemelterelésre is szüksége volt.

- Meglepődnél, kik akarnak téged holtan látni – húzogatta szemöldökét kihívóan, melytől forrni kezdett a hölgy ereiben a vér. Legszívesebben képen törölné, hogy lehervadjon arcáról a rusnya, idegesítő vigyor.

Fészkelődni kezdett, szorosan markába fogta a gázspray-t, igyekezve elfedni a mögötte álló elől, mivel foglalatoskodik.

Elméje a megfelelő megoldás felkutatásával foglalatoskodott. Túl akarta élni. Ki akart innen szabadulni. És bár bízott abban, hogy kísérőinek előbb-utóbb feltűnik hiánya, nem alapozhatott felbukkanásukra.

Egykori sógora közelebb lépett hozzá.

- Hol van a fiam? – szája cinikusan görbült felfelé, mialatt barna íriszei szinte már égetően csillogtak a megvetéstől. – Nem kell a játék, Clark! Hol van a gyerek? – Soph összegyűjtötte szájában nyálát, majd egy könnyed mozdulattal az előtte álló arcába köpte, kifejezve véleményét. Válaszul a hatalmas tenyér hátoldala határozott mozdulattal csattant arcán, míg a másik férfi szorosabban préselte a kés élét nyakvonalához. A fegyver felsértette bőre felszínét, azonban már a legkevésbé sem tudott ezen aggódni. Oly' sok sérülés borította már testét, eggyel több vagy kevesebb, mit sem számít, mindaddig, míg életben van.

Todd hevesen rántotta le a lány karjáról táskáját, hogy aztán kapkodva túrja át annak tartalmát.

- Judit és Oliver Waltz... - olvasta fel a nemrégiben kapott dokumentumokból, leleplezve ezzel még fel sem vett, új személyazonosságukat. – Óh, igen, az Alpok gyönyörű! – előhúzta öngyújtóját és annak lángját a papírok széléhez érintette, használhatatlanná téve azokat. – Kár, hogy sosem fogod látni.

- Szemétláda – orra alatt mormolta el a szavakat, arra késztetve, hogy még közelebb lépjen.

- Mit is mondtál? – mutatóujját végig húzta álla vonalán. – Ismételd csak meg kicsit hangosabban! Most, amíg még a helyén van a nyelved – összeszorította állkapcsát a gondolatra. Tudta, hogy csak azért nem cselekszik az elmondottak szerint most azonnal, mert előbb tudnia akarja, hol bukkanhat Christopherre. Éppen ezért még azelőtt ki kell szabadulni, hogy esélye nyílhatna az információ megszerzésére. Nem volt ereje teljében és bár az élete árán is megvédené unokaöccsét, nem vágyott kínzásra.