Shelter - Steve Rogers ff.

THREE.

Az egykori katona és a doktornő ismét csendes párbajukat vívták, egymástól el nem szakított tekintetükkel. Furcsa érzés járta át lelküket, valahányszor pillantásuk találkozott. Nyugalom, kíváncsiság, vonzalom és némi aggodalom vegyülete kavargott belsőjükben. Az utóbbi időben mindketten menekültek a múlt árnyai elől, rendkívül óvatosan állva minden bizalmi kérdéshez. Mégis, mintha már így ismeretlenül is érezték volna, hogy egymásra nem jelentenek veszélyt. Hogy bizalmat szavazhatnak a másiknak.

A barna szépség túlságosan is elmerült a másodperc varázsában. Ujjai elvesztették a biztos fogást a doboz körül, ezáltal a zuhanó tárgy felé vonzva figyelmét. Rogers sietett ismét segítségére, kifinomult reflexeinek köszönhetően.
- Köszönöm – köszörülte meg torkát, szemeit a pultra csúsztatott ládára emelve, hogy felmérje a benne rejlő kötszerek sokaságát. A kapitány apró biccentéssel reagálta le hálálkodását.
- Ha nem a fiad, akkor mégis kicsoda? És miért mondta, hogy te vagy az anyja? – a terem túlvégében álló ügynök keresztbe font karokkal vizslatta a páros korábbi viselkedését, kissé türelmetlenül várva az igazság felfedését.
- Ez egy hosszú sztori – sóhajtott fel megadóan a lány. Bal karja továbbra is esetlen lógott teste mellett, folyamatos fájdalmat sugározva vállába. Egy pillanatra felvetődött benne, hogy nem avatja be őket az igazságba, ám ezt sikerült hamar elhesegetnie. Megfordult, hogy mindkét szőke hajú egyszerre kerüljön látószögébe, majd megosztotta velük gondolatait. – Elmondom a teljes történetet, ígérem, de előbb szükségem lenne egy kis segítségre – jobb kézfejének mutatóujjával sérült felkarja felé intett.
- Rendben – nyugtázta Steve, megszemlélve a kificamodott testrészt. – Natasha, segíts, kérlek, Ms. Hall-nak! – kérte Romanoff-ot a feladat elvégzésére. Tartotta magát tisztelettudó szokásaihoz és úgy vélte, jobb, ha bajtársnőjére hagyja a kérés teljesítését. Az orvos belülről harapdálni kezdte száját, mielőtt a férfihez fordult.
- Valójában Sophia Clark-nak hívnak – vallotta meg, mire a kék szempárban egyértelmű döbbenet csillant meg. A kapitány ádámcsutkája látványosan megemelkedett, ahogy nagyot nyelt. Tehát jól érezte, hogy a Maddie keresztnév valahogy nincs összhangban a hölgy kisugárzásával. Valódi neve azonban annál inkább – Csináltál már ilyet? – pillantott az ügynöknőre a sérült, kiszakítva az egykori katonát gondolatmenetéből. A helyeslő bólintás láttán, óvatosan megvált a pulóvertől, melybe azidő alatt bújtatták, míg nem volt magánál, majd visszahuppant korábbi helyére, bal oldalát segítője felé fordítva. Amint megérezte a tenyereket fedetlen bőrére simulni, ismét megszólalt. – Háromra – kérte, majd saját kérésének eleget téve, számolni kezdett, hogy felkészítse magát a rá váró fájdalomra. – Egy – pillantott újra a szőke csajra. – Kettő – Nem volt lehetősége befejezni a számolást, a fekete özvegy ugyanis a második számjegy elhangzása után egy hirtelen, jól irányzott mozdulattal visszarántotta a csontot helyére. A nyilalló érzés ugyanolyan váratlanul érte az orvost, mint néhány órája, mikor Todd kirántotta végtagját helyéről. Nem volt ideje sikítani, lélegzete azonban néhány pillanatra tüdejében rekedt. Tekintete megtalálta az óceán színeiben pompázó íriszeket, mintha csak nyugalmat meríthetne belőlük. Steve aggódva ráncolta homlokát, míg meg nem hallotta Ms. Clark rendeződött levegővételeit. – Azt mondtam, hogy háromra – fordult a világos hajú nő felé, még mindig szapora szívveréssel, némi felháborodást sűrítve hangjába.
- Jobb, ha nem számítasz rá – rántotta meg vállát az említett.

Mire a sebesült hölgy összeszedte magát, mindkét szőke keresztbe font karral várta, hogy végre több információhoz juthassanak kilétét és a sikátorban történteket illetően.
- Igaz egyáltalán, hogy orvos? – a kapitány azután szólalt meg, hogy Sophia ismét a kötszerekért nyúlt.
- Igen – felelte tömören, leápolva néhány kezeletlenül maradt sérülését. Bár a legkevésbé sem volt kedve felidézni múltját, valamiért megmentői olyan bizalmat sugároztak felé, mely arra késztette, hogy végre beszélni kezdjen. – Gyermekszakorvos voltam Chicagoban hosszú éveken át. – pillantott újra a katonára. – A nővérem, Mary és én igazán közel álltunk egymáshoz. Kiváltképpen, miután már csak ketten voltunk egymásnak. – furcsán ízlelgette a szavakat, melyek felidézték előtte szeretett testvére arcát. – Ő volt a legjobb barátom – ismertette velük. – Azt gondoltam, semmi sem állhat közénk. Aztán... - tüdője legmélyéről vette a levegőt, néhány pillanatra belülről harapdálva száját. – Aztán találkozott Todd-al. Fiatal, jóképű ügyvéd, igazán megnyerő személyiséggel... Mondanom se kell, azonnal levette a lábáról. – idegesen szántott végig ujjaival hajkoronáján. Ismét szólásra nyitotta ajkait, a kitáruló ajtó azonban mindannyiójuk figyelmét az érkező felé vonzotta. Sam a karjaiban tartotta az elpilledt gyermeket.
- Azt hiszem a fáradtság legyőzte – apró mosoly jelent meg a doktornő arcán, miközben szabaddá tette a matracot, melyen korábban jómaga is nyugodott. A fiatalt végig fektették rajta, mielőtt Wilson elfoglalta előbbi ülőhelyét az asztal mellett. Ms. Clark az ártatlanul szunnyadó fiút szemlélte, majd ismét megmentői felé fordult. Tekintetükben megvillant a kíváncsiság, mely mondandója folytatására sarkallta.
- Akármilyen lenyűgöző is volt... bűzlött a dolog – sóhajtotta. – Mármint, képletesen. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Mindenesetre jó húg akartam lenni, így hát megosztottam Mary-vel az aggályaimat – szemeibe könnyek gyűltek.
- Nem fogadta jól – Rogers mondata inkább hangzott kijelentésnek, mintsem kérdésnek. A nő sűrű fejcsóválása kezdte még inkább felkelteni érdeklődését a történteket illetően.
- Azt követően teljesen elzárkózott előlem – hagyta, hogy a könnycseppek utat törjenek maguknak és legördüljenek arcán. – Elég hosszú időre – tette hozzá. – Csak annyit tudtam, hogy összeházasodtak és született egy gyermekük – pillantott a békésen szundikáló fiatalemberre. – Mégis, valami azt súgta, hogy nem boldog. – Megkereste a mostanra egészen ismerőssé vált szempárt, mintha ezáltal erőt meríthetne a folytatáshoz. – Másfél évvel ezelőtt éppen a műszakomat töltöttem, mikor felbukkantak, minden előzetes jelzés nélkül. Egyszer csak megjelent a kórházban, kezében Christopher-rel – a férfiak összeráncolt szemöldökkel vették tudomásul ifjonc társaságuk valódi keresztnevét. – Nagyon rosszul nézett ki. – ujjbegyét végig húzta az említett puha bőrén. – A nővérem elmondta, hogy Todd bántotta őt. – intett a fiú felé - Segítséget kért és a bocsánatomért esedezett, én pedig mindennél jobban örültem, hogy végre visszakaptam a családomat. Még akkor is, ha ilyen borzalmas áron – letörölte az arcán csordogáló nedvességet, helyet adva a következőknek. – Amíg megvizsgáltam és lekezeltem Chris-t, Mary visszament a lakásba a holmijukért, míg a férje nem volt otthon. Kész volt elhagyni őt és elmenekülni. Én pedig készen álltam segíteni őt mindebben. – A fájdalom jól hallhatóan tükröződött hangjában. – Mikor nem ért vissza a megbeszéltek szerint, tudtam, hogy baj van. Rábíztam az unokaöcsémet néhány kollégámra és a testvérem után indultam. – ép keze ökölbe szorult. – De elkéstem – mondta ki a szót, melyet hanghordozásának köszönhetően mostanra már társasága is gyanított. – Premier plánban néztem végig, ahogy kilehelte a lelkét egy óriási vértócsa közepén – Steve szíve fájóan szorult össze a lány látványára. Bár az első pillanattól kezdve elesett állapotban látta, mégis, fizikai sérülései nem tántorították el idáig attól, hogy erős és magabiztos legyen. Ezzel szemben lelki sebei őszinte betekintést engedtek a benne zajló fájdalomba és rémületbe. – Rengeteg késszúrást kapott. Gyanítom ugyanattól a késtől, mely ma este az én bőrömmel is találkozott – vetett egy pillantást sebeire.
- Mi történt azután? – szólította meg Natasha, igyekezve folytatásra sarkallni.
- Rendőrségi ügy – ejtett meg egy apró grimaszt. – Őt nevezték meg első számú tanúnak – pillantott a gyermek felé. – Engem pedig a másodszámúnak, vele együtt a gyámjának. Todd azonban a befolyásainak hála hamar kijutott és nem tudom, milyen módszerrel, de elérte, hogy a tárgyalása folyamatosan halasztásra kerüljön. – Lehunyta szemeit, ahogy felidézte a férfi utolsó üzenetét, mielőtt elhagyták az államokat. – Mielőtt kiengedték, azt üzente, hogy az vár ránk, ami Mary-re, szóval segítséget kértem néhány ügynöktől.
- Tanúvédelmi program? – csendült fel ezúttal Wilson hangja, ahogy összeállt fejében a teljes kép. A barna hajú lány bólintott.
- Új személyazonosság, új otthon, új élet. Legalábbis ezt mondták. De a futás nem élet – harapdálta ismét száját belülről. – Folyton a hátad mögé nézni, senkiben nem bízni... - a szőke férfi nagyot nyelt a szavak hallatán. – Mindig is tudtam, hogy egy napon megtalál, mégis, valamiért élt bennem a remény, hogy talán mégsem. Aztán egyszer csak megpillantottam azokat a pasasokat és... tudtam, hogy eljött az a perc. – megcsóválta fejét az emlék felidézésére. – Nem volt kérdés bennem, hogy esélytelenek vagyunk, így hát tettem, amit a legjobbnak véltem. Mentettem Christopher-t – rántotta meg vállát. – Csak az Isteni szerencsének köszönhető, hogy magukra talált.
- Meghalhattak volna. Mindketten – emlékeztette az egyértelmű tényre a katona.
- Nem félek a haláltól – vallotta meg. Hangja határozott volt, állkapcsát pedig összeszorította a kijelentés hatására. – Jobban ismeri a várost, mint ők és korához képest rendkívül gyorsan fut. Az egyetlen esélye az volt, hogy megpróbáljam feltartóztatni őket, míg eljut Deb-hez – magyarázta a rémület következtében, fejében korábban körvonalazódó tervét. Továbbra is úgy érezte, abban a pillanatban, nem volt más lehetőségük. Végtére is nem tudhatta, hogy néhány utcányira olyan emberek lófrálnak, kik végül képesek lesznek kimenteni őket szorult helyzetükből.
- Szóval Christopher-t elküldte ehhez a bizonyos Deb-hez – vázolta fel a kapitány az imént hallottakat, mialatt járkálni kezdett, továbbra is a mellkasa előtt összefont karokkal. – De mikor mi akartuk odavinni, nemet mondott?! Miért? – Sophia összeszűkített szemekkel pillantott a kigyúrt férfira. Szemmel láthatóan ő volt a trió vezető alakja, melyet már kiállása is tükrözött. Magabiztos volt, mégis, mintha földhöz ragadt lett volna. Nem töltötte meg testét az egoizmus és nem hordta fent az orrát, ez pedig őszintén szimpatikussá tette a lány számára.
- Nos, mikor valaki hirtelen tér magához, idegenek hangját hallja és fogalma sincs, mi történik, akkor általában igyekszik megóvni, akit csak lehetséges – fejét oldalra biccentette, fürkészően tekintve a nála majd egy fejjel magasabb emberre. – Nem tudtam, hogy hol vagyok és mi a szándékuk, ezért reflexből nem-et mondtam. – ismerte el. – Deborah a megbízott, aki felel értünk. Maddie és Maximillian Hall... és minden, ami hozzájuk köthető, az ő alkotása. Ahol csak tudott, igyekezte fedezni az álcánkat, a biztonságunk érdekében.
- És hol volt, mikor szükségetek lett volna rá a támadás idején? – hangzott a kérdés az ügynöknő szájából. Valahogy nem állt össze benne a történet az említettet illetően.
- Otthon? – mondata sokkal inkább kérdésnek, mintsem kijelentésnek hatott. – Nézzék, nem tudom minden lépését. Általában otthon tartózkodik munka után és nekünk is ott kellett volna lennünk – frusztráltan szántott végig ismételten kusza fürtjein. Azon volt, h többet is megosszon az illetékesekkel, azonban figyelme a szemben álló nő övéhez siklott, amint az arra akasztott apró készülék folyamatos, egymást követő pityegésekkel jelezni kezdett.
- Wanda hamarosan visszaér – pillantott a mellette álló srácra, ki megértően bólintott. Ms. Clark elméje azonban megragadt a hölgy száját elhagyó névnél. Wanda? Miért csengett olyan ismerősen, mintha nemrég hallotta volna?
Ismét végig pásztázta társaságát. A szőke hajú csajszi, kinek tökéletes alakja és feltűnően könnyed mozgása van. Arca leginkább kifejezéstelen, csak néha ejtve el egy-egy grimaszt, kire a mellette álló személy Natasha-ként referált. A fekete bőrű férfi, ki egészen visszahúzódónak, habár rendkívül kíváncsinak tűnt. És Ő. A szőkésbarna árnyalatú fürtökkel és ragyogó kék szemekkel rendelkező izomkolosszus, ki tagadhatatlanul jóképű, meglehetősen tisztelettudó és egyértelműen a kis triumvirátus vezető alakja. Nem csak kisugárzása, de az asztalnál ülő társa pillantása is erről árulkodott, valahányszor felé pillantott. Mintha minduntalan a megerősítésére, reakciójára várna.
Összeszűkítette szemeit, ismét a világos hajú srácra emelte. Megpróbálta elképzelni arcszőrzet nélkül.
A televízióban és plakátokon korábban látott képek egyszeriben villantak be lelki szemei előtt. A pajzs és az egyenruha ugyan ezúttal nem díszítette az úr testét, ám rá kellett jönnie, hogy márpedig igenis nemzetük csillagos hőse, a világháborús legenda áll előtte.
Hirtelen felötlött benne az emlék, mikor az amerikai híreket követve olvasta, hogy a körözöttek listájára került, ám saját problémái miatt, ezidáig nem fordított neki nagyobb jelentőséget, az pedig egészen bizonyosan, még álmában sem fordult meg a fejében, hogy összefusson velük ilyen távol otthonuktól.

- Deborah és Önök... együtt laknak? – szakította félbe Steve a gondolatmenetét, miközben egyre a sérülésekkel tarkított, egészen sápatag arcot vizslatta. Valamiért vonzotta a hölgy. Nem csak, hogy meglehetősen csinosnak találta, de kíváncsivá is tette közelsége. Vágyat érzett arra, hogy jobban megismerje. Most, hogy történetébe valamelyest betekintést nyert, még inkább vágyott rá, hogy többet megtudhasson a barna szépségről.
- Nem – csóválta meg fejét. – Néhány tömbre egymástól – válaszolta meg kérdését.
- Akkor talán ideje lesz újra felkeresned – az orvos összeráncolt szemöldökkel pillantott az egykori kémre, ki áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra, finoman jelet adva türelmetlenségének. – Kihívtuk ugyan a rendőrséget, de ha, mint mondod, ez korábban sem okozott számára akadályt, akkor... - nem fejezte be mondatát. A doktornő szemei ugyanis elkerekedtek a döbbenettől, míg hátrált néhány lépést.
- A nyomomban van – nyelt nagyot, igyekezve csillapítani légzését. Romanoff helyeslően bólintott.
Rogerst frusztrálta a vele szemben álló szépség frusztráltsága. Elesettnek és védtelennek érezte.
- Ne aggódjon, itt biztonságban lesznek – biztosította róla.
- Nem maradhatunk itt hosszútávon – mutatott körbe a lepusztult épületen. – Ahogyan maguk sem. És nem is őrködhetnek felettünk – sóhajtotta.
A férfi nyugtatóan ép vállára simította tenyerét.
- Minden rendben lesz – kereste meg tekintetét, igyekezve némileg megnyugtatni. – Elmegyünk, megkeressük az ismerősét és utánajárunk, mi a helyzet a támadóival – biztosította róla. – Hozunk Önöknek némi váltásruhát is – pillantott végig karcsú lábain, melyeket mostanra saját melegítőnadrágja fedett. – Maga maradjon a fiúval és gyógyuljon! Wanda hamarosan ideér, ő majd segít maguknak – hangja nem tűrt ellenvetést. A hölgy néhány másodpercre elmerengett, majd reflexszerűen adott jelet beleegyezésének egy biccentéssel. Közelebb lépett az asztalhoz, hogy egy papírlapra firkantsa saját és barátnője lakcímét.
Az egykori katona, társaira pillantott, kik elindultak az ajtón kívülre, hogy összekészüljenek szükséges kis kiruccanásukra. Sophia felegyenesett, felé nyújtva a papírdarabot.
- Nem lesz gond – tekintett még egyszer biztatóan a nőre, ahogy kihúzta a lapot ujjai közül, mielőtt ő is a kijárat felé indult.
- Köszönöm, Mr. Rogers – szólt utána hálásan, mire a férfi meglepetten kapta hátra fejét neve hallatán.