𝑳𝒐𝒗𝒆 𝑼𝒏𝒊𝒗𝒆𝒓𝒔𝒊𝒕𝒚 (18+) •//Befejezett\\•

4. rész

~Jackson~

Már az óra tíz perce elkezdődött. Petert, akármilyen erősen is nézem, soha nem néz ide. Fel–feltekint a táblára, és le a füzetre, majd sebesen jártatja a kezét a papíron. Ennyire elrontottam volna mindent?

– Ide sem néz – kezdek el inkább én is írni.

– Nyugi, majd óra után beszélsz vele. Most figyelj oda! – utasít Genevieve a füzetéről szemét le nem véve.

– Igazad van...Hála az égnek, hamar elmúlt az a 35 perc és már rohantam is Peterhez.

– Hé, Peter, várj! – lassan, de sarkon fordult és hol a szemembe, hol a padlóra nézett – Sajnálom! Nem akartalak megbántani, vagy mi.

– Honnan veszed, hogy megbántottál?

– Talán onnan, hogy egyből berohantál az iskolába és egész órán hiába néztelek, semmi reakció. –mondtam kissé hevesebben.

– Igen, bocsi. Csak el voltam foglalva a gondolataimmal. – védekezett.

– Ó, értem. Nos, akkor... Megyek, mert Genevieve még mondani akart nekem valamit, de idefutottam hozzád – tűrtem a hajamba.

– Remek, de akkor menj, mert már ki is ment a tesód a teremből–mondta nevetve, pedig szerintem nagyon jól tudta, hogy most inkább zavarban voltam és nem tudtam mit mondani.

~Peter~

Igazából odanéztem az órákon Jacksonra. Csak éppen akkor, amikor ő már elkezdett írni. Ám ezt már nem akartam mondani. Úgy érzem, hogy itt az ideje meghúzni a határt. Kedves, helyes meg minden... viszont mégsem tehetem ezt Jasonnal. Ráadásul most jutott eszembe, hogy amióta itt vagyok, azóta nem is írt, vagy hívott fel. A biztonság kedvéért ráírtam Messengeren. Hátha elérhető és válaszol.

Sajnos nem volt fent, de azért én megírtam neki az üzenetem.

Én:

Szia, valami gond van esetleg? Azt ígérted, hogy fogsz írni, de már kb. egy hete. :( <3

Aggódtam. Úgy érzem, hogy most jó lenne egy kis beszélgetés vele. A következő néhány órában telefonom bámultam, hogy mikor ír végre. Szerencsére ma csak három előadásom volt, így el tudtam menni megtekinteni a helyi könyvtárat.

Mindig is imádtam a könyvtár illatát. Akárcsak az új könyv illatát. Egy csomó bőrkötéses régi és poros könyvön húzom végig az ujjaim. Mintha csak a mennyországban lennék. Ebből is sikerült kizökkenteni. Csörgött a mobilom, és láttam, hogy Jason hív. Lejjebb vettem a hangot a készüléken, hisz eleve nem szabad telefonálni egy könyvtárban. Leültem egy sor végén, és felvettem.

– Szia, Drágám! Mi újság? Ne haragudj, hogy nem beszéltünk, de el voltam havazva – mondta lihegve.

– Szia! Nos, viszonylag minden rendben van. De ott is? Mert úgy fújtatsz, mintha legalább húsz kilométert futottál volna le. – kíváncsiskodtam.

– Mert ez is volt. Elmentem futni egyet a közeli tóhoz. – feleli gyorsan.

– Igazán? És milyen volt?

– Eléggé kimerítő. mint ahogyan ezt hallhatod. Na, mégis mit jelent az, hogy viszonylag minden rendben van?

– Nos, az van, hogy – valahogyan úgy éreztem, hogy most nem jönnek a számra szavak – jött egy új tanár, aki elég szigorú. Hát nem a legjobban jövök ki vele. – hebegtem.

– Tudod, hogy nem lehet mindenki a szíved csücske – nyelt egyet.

– Tudom, tudom... Szerintem hagylak pihenni.

– Ahogy érzed Szívem. Vigyázz magadra, és szeretlek!

– Én is szeretlek – megszakadt a vonal.

Valami itt nem stimmel. Mindig hétfőtől csütörtökig szokott edzeni, de akkor sem a szabadban. Mindig a helyi edzőterembe megy. Azt hiszem, hogy meg kéne látogatnom őt.

Egy héttel később már a buszállomásra mentem, mikor Jackson lassított le mellettem.

– Hova mész? Nem erre van a koli. – nézett rám kíváncsian.

– Tudom, de most úgy érzem, hogy haza kell mennem. – mondtam szemlesütve.

– Elvihetlek? – kérdezte jóval előttem leparkolva és kiszállt az autóból.

– Nem kell. Csak el kell érjem a...

– Kérlek! – erősen nézett a szemembe és valamiért a szemében azt láttam, hogy nem akar nemleges választ.

– Rendben, de két órányira lakom.

– Az nem gond. Az én kocsimmal ez csak egy óra – nyitotta ki az ajtót.

Egész úton azt próbáltam magyarázni, hogy miért is megyek haza. De egy szóval el tudtam mondani: aggódom. Máris otthon voltunk. Egy hatalmas, kétemeletes barna ház. Az erkélyajtó láthatólag nyitva volt, mivel egy fehér lepedő lobogott ott, akár egy zászló. Az autó is ott volt a feljárón. Illetve előttünk egy szürke Renault állt. Vajon ki lehet itt?

– Igyekszem, okés? – bólintottam, akárcsak ő.

Bementem és halkan becsuktam az ajtót. Halk, fojtott hangokat hallottam az emeletről. Felmentem és megálltam a hálószobánk ajtaja előtt. Benyitottam. Bárcsak ne tettem volna!

A barátom egy másik férfival ölelkezett. Szenvedélyesen csókolóztak, de amikor Jason kinyitotta a szemét, meglátott engem.

– Édesem! Te mit keresel itt? – kérdezte zavarodottan és a takarót levéve magukról. A srác pedig gyorsan felvette a gatyáját.

– Nem én, hanem ő – ordítottam – Mit csinálsz te itt vele?

– E...Ez nem az, aminek látszik – dadogta.

– Hogy ez nem az, aminek látszik? Miért? Akkor mégis minek lássam? Hogy tudtál megcsalni engem!? – vontam kérdőre halkabban.

– Figyelj! Olyan messze mentél, és olyan ritkán találkoztunk. Ééés hiányzott a szex is. – makogta.

– És ez úgy rendben van, hogy mással fekszel le!? –szinte már suttogtam a csalódottságtól. Megalázva éreztem magam.

– Nem, de nagyon sajnálom. Kérlek, ne sza... – és ekkor futott fel Jackson.

– Jól vagy, Peter? – kérdezte, de amikor meglátta, hogy mi is folyik itt, behúzott egyet Jasonnak.

– Jackson, ne! – próbáltam visszafogni, de nem tudtam. Egymást püfölték, mígnem fejbe nem vágtam Jasont egy kisebb vázával.

– Gyere! Hagyd ezt abba!

Felsegítettem a vérző orrú barátom.

– Ő meg ki? – áll fel nagy nehezen.

– Ő itt Jackson. Az egyik ba... – nem engedte befejezni.

– Vagyis te is megcsaltál engem! – mondta szemrehányóan.

– Egy frászt! Elismerem, ráhajtottam volna, ha nem lennél te. Veled ellenben nekem azért van becsületem, ahogy neki is – emelte fel a hangját Jackson.

– Takarodjatok a házamból! Leginkább te, Peter! Soha többet nem akarlak viszont látni. – kiabált dühösen.

– Ahogyan én sem. Végeztem veled és menj vissza dugni a barátod! – ordítottam sírva és el is mentünk.