Nem Feri

24. fejezet - Békülős

„Legalább a kezem ne remegne ennyire" gondolta Franciska, ahogy a mappára pillantott, amely ugyanolyan ütemben reszketett, mint a keze, amiben tartotta.

A lány éppen a négyes koliban volt, pontosabban a lépcsőházban, úton a negyedik emelet felé. Miután minden rajzot lefotózott, és elindította a szuper titkos, nagy, romantikus gesztust, úgy döntött, eljött az ideje annak, hogy szembenézzen Dobó Milánnal, és visszavigye a képeit. Így azon a szerdai délutánon a terve az volt, hogy bekopog a sráchoz, a kezébe nyomja a mappát, majd bocsánatot kér, és lazán, csak úgy mellékesen megjegyzi, milyen szuper dolgot talált ki kárpótlásként. Reményei szerint erre a fiú először teljesen elképed majd, utána pedig rájön, hogy nem tud haragudni Franciskára. Innentől pedig garantált lesz a happy end – legalábbis a lány ebben bizakodott.

Arra azonban nem számított, hogy ennyire ideges lesz. Biztos volt abban, hogy lesz benne egy kis feszültség, tekintve, hogy nem sikerült pontosan kitalálnia, hogy mit mondjon a fiúnak. De a lépcsőn menetelve rájött, igazából nem amiatt izgul, hogy esetleg hülyeséget mond, hanem azon, mi lesz, ha a fiú nemes egyszerűséggel nem bocsát meg neki.

Franciska szemszögéből a kiakadása teljesen érthetőnek tűnt: túl sok volt az új infó, a cikklopás, az, hogy Milán elhallgatta, hogy vele smsezik. Egész egyszerűen a lány fejében logikusan állt össze a sztori, megerősítve őt a legelső gyanújában. Azonban az, hogy meg sem hallgatta a fiút, és inkább hitt Bencének, aki undorító módon nyomult rá, és akiről nem mellesleg azóta kiderült, hogy ellopta a saját cikkét, na, amiatt rendesen hülyének érezte magát.

De ha választania kellett volna, mit szégyell legjobban, gondolkodás nélkül vágta volna rá a tényt, hogy a veszekedés óta két hónap telt el, öt hete pedig megtudta, valójában mindenért Bence a felelős, és ő mégis csak most jutott el arra a pontra, hogy bocsánatot kérjen Milántól.

„Ez már így alakult" állapította meg magában a lány, tudatosan csökkentve az önostorozást. „Remélhetőleg ez a két hónap épp elég volt ahhoz, hogy vezekeljek a tettemért, és most végre kijár majd nekem is a boldog befejezés" gondolta, ám még a belső hangja is hamisan csengett. Franciska nagyon rossz előérzettel kelt fel aznap, és bármennyire is próbálta elnyomni magában az érzést, újra meg újra az jutott eszébe, hogy valami borzalmas dolog fog történni.

A lány végre felért a negyedik emeletre, ujjaival átfutotta a haját, hogy egy leheletnyivel emészthetőbben fessen, majd a lehető legmagabiztosabban bekopogott a fiú szobájának ajtaján.

Bentről nem érkezett válasz, úgy tűnt, hogyha valaki észlelte is, hogy az ajtón kopog, úgy döntött, hogy inkább ignorálja. „Vagy lehet nincs is itt?" kérdezte a lány, ám elhessegette a gondolatot. A portánál azt mondták, bent van egy diákigazolvány a szobájuk polcán, ami azt jelentette, hogy biztosan otthon vannak – bár az nem derült ki, kié, így fennállt a veszély, hogy csak az izompacsirta Feri lézengett a koliszobában.

Franci arra a következtetésre jutott, hogy mindenképpen bent kell lennie valakinek, és az a valaki nem hallotta meg a kopogását. A lány ezért ismét felemelte a kezét, és igyekezett az előbbinél valamivel hangosabban, de még kulturált módon bedörömbölni.

Most kiszűrődött valamilyen motoszkálás zaja, és pár másodperccel később kinyílt a koliszoba ajtaja és ott állt Valentin Liliána teljes életnagyságban, pizsamanadrágban és papucsban.

– Franci, szia! Hát te mit keresel itt? – kérdezte a lány, és magára erőltetett egy mosolyt, ami mindennek tűnt, csak őszintének nem.

Franciska zavartan pislogott kettőt, majd egyet hátrébb lépett, hogy még egyszer leellenőrizze az ajtószámot. „Biztosan elnéztem az ajtót...vagy az emeletet. Vagy az épületet..." hadarta magában, ám az igazság, egy megkopott tábla formájában ott virított az ajtó mellett, kikezdhetetlenné téve a tényt, hogy igenis Dobó Milán koliszobája előtt áll.