Nem Feri

2. fejezet - È giusto, eh?

Dobó Milán örömmel konstatálta, hogy már csak egy emelet volt hátra a negyedikig. Bár egészen elfogadható állóképességnek örvendett, de a jobb kezében lengedező két, degeszre tömött bevásárlószatyor és a baljában tartott zsugor víz meglehetősen megnehezítette számára a lépcsőzést, ráadásul a kollégiumban délután akkora nyüzsgés volt, hogy minden harmadik lépés után félre kellett húzódnia, hogy elengedje a nála gyorsabban közlekedőket. A fiú egészen elfáradt, pláne, hogy a koliban felejtette a bérletét, így egészen a bolttól cipelte a megvásárolt holmiját, így megengedett magának egy szusszanásnyi pihenőt a lépcsőfordulóban, ám gyors regeneráció után folytatta az útját.

A lépcső tetejére érve vett néhány mély levegőt, hátha elmúlik a lihegése, bár biztos volt benne, hogy a kipirosodott arca így is elárulja majd a szenvedését. Gyorsan végig haladt a folyosón, meg sem állva az utolsó ajtóig.

− Feri, kinyitod? – kurjantotta el magát, majd a biztonság kedvéért a könyökével bedörömbölt az ajtón. A fiú őszintén remélte, hogy szobatársa bent van, mert biztos volt benne, hogy mire a sok cucc között megtalálja a saját kulcsát, addigra beesteledik. Legnagyobb szerencséjére azonban kitárult az ajtó, és Feri dugta ki a fejét rajta.

− Heló, Dimi, mizuka?

− Beengednél? Leszakad a karom – felelte a srác, mire szobatársa engedelmesen arrébb állt. – Egyébként meg, miért vagy még pizsamában? - kérdezte, miközben ledobta a cuccokat a szoba közepén álló asztalkára, majd rápillantott a karórájára. – Már fél négy van.

− Elmaradt az órám. Vagy legalábbis remélem, mert nem mentem be – vihogott idétlenül Feri, majd óvatosan kihalászott egy zacskó chipset a bevásárlószatyorból, és hangos pukkanás kíséretében kibontotta. – Miket vettél? – érdeklődött teli szájjal.

− Elsősorban kaját, meg mosóport... ja, és egy új fogkefét, mivel az előzőt valaki véletlenül beleejtette a vécébe... − tette hozzá egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, miközben kibújt a sötétkék dzsekijéből. – Na mindegy, azért remélem, hogy több pluszköltség nem merül fel ebben a hónapban, mert a számlámon egész pontosan háromszáztizennégy forint maradt.

− Nem hívod fel a szüleidet? Ők biztos küldenének egy kis plusz pénzt, ha megkéred őket – javasolta Feri, majd könyékig beletúrt a hozzá közelebb eső szatyorba. – Kólát nem vettél?

− Nem vettem, mert csóró vagyok. A szüleimnek pedig épp elég baja van most, nem akarom őket ezzel terhelni – huppant le az ágyára Dimi, majd kisöpörte a szemébe hulló piszkosszőke tincseit.

− Mi az, nem jött be nekik a pesti élet? – Feri egy rövid szünetet tartott a zabálásban, és barátja felé nyújtotta a félig kiürült chipseszacskót.

− Nem igazán, legalábbis egyelőre nem – vonta meg a vállát Dimi, majd kivett egy marék chipset, és rágcsálni kezdte. A fiú szülei még a nyáron költöztek fel Debrecenből Budapestre, miután édesanyja egy újonnan alakult cégnél kapott állást. És bár az új munkahelyén egész jó volt a fizetése, a művészettanárként tevékenykedő édesapjának még nem sikerült elhelyezkednie a fővárosban, így az utóbbi hónapokban kénytelenek voltak meghúzni a nadrágszíjat.

− És a nővéred? Fogadjunk ő nem hagyná, hogy a drága kistesója éhen haljon.

− Mondtam már, hogy Anitát nem akarom zaklatni, épp eléggé el van foglalva Biával – mondta a srác, az alig egyéves unokahúgára utalva. – Ezért utasítottam el azt is, hogy hozzájuk költözzek, miután anyáék leléptek. Egyébként is nem fogok éhen halni, kivéve, ha tovább folytatod a kajám felzabálását – pillantott rá Ferire, aki azóta már a második zacskó chipset pusztította.