Silent /Vmin/ /szünetel/

𝙃𝙚𝙩𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

-Mi újság, gyerek? – tartotta felém a tenyerét Jin, az unokanővérem párja, mire én a szemeimet forgatva belecsaptam abba.
-Még mindig nem- - kezdtem, azonban ő befejezte helyettem.
-...nem vagyok gyerek. Tudom, tudom – mosolyodott el, én pedig ismét megforgattam a szemeimet.
-Elmenjek a szobámba, vagy...? – pillantottam Minjire, aki Jin mögött lépett be a nappaliba.
-Nem, nem, maradj csak! – mosolyodott el az unokanővérem, majd leült mellém a kanapéra. – Mesélhetnél mondjuk arról, hogy... kivel is beszélgettél az éjszaka – nézett rám sejtelmesen, mire az én arcomból kifutott a vér, szívem pedig kihagyott egy ütemet.
-Ömm... senkivel. Biztos csak... álmomban beszéltem, vagy nem tudom – kezdtem összevissza hebegni, mire Minji egy „na, ne szívass már" pillantást küldött felém. – Oké, csak... Hoseokkal.
-Éjszaka?
-Igen.
-Mi volt olyan fontos, hogy az éjszaka közepén telefonálj Hoseokkal? – vonta fel a szemöldökét Minji, mire én elgondolkoztam. Basszus, Jimin, tanulj már meg improvizálni!
-Ki az a Hoseok? – szólt közbe a beszélgetésünknek Jin, mire én magamban elmormoltam egy imát, amiért az az idióta éppen ekkor szólalt meg.
-A legjobb barátom – néztem rá, mire ő lassan bólintott egyet.
-Hé! Én hamarabb kérdeztelek! – szólt rám azonnal Minji, legnagyobb sajnálatomra. Kezdtem felhúzni magam... – Miről beszélgettél Hoseokkal az éjszaka közepén?
-Felébredtem három körül, Hoseok pedig nem tudott elaludni, szóval felhívott. Nincs semmi baj, vegyél be egy nyugtatót vagy valami, de hagyj békén mostmár! – mondtam egy szuszra, mire Minji féloldalas mosollyal az arcán felvonta a szemöldökét.
-Gyanús vagy te nekem. Ha Hoseokot megkérdezem, mit fog mondani? – kérdezte.
-Nem tudom. Hoseok egy fura alak – vontam meg a vállam. Kezdtem belejönni a hazudozásba.
-Hmm – hümmögött Minji, majd Jin felé fordította az arcát, aki leült mellé és egy csókot váltottak.

Undorodva néztem a gerlepárra, majd inkább kezembe vettem a telefonomat és az Instagrammot kezdtem el pörgetni. Azonban úgy a hatodik csóknál kezdtem megunni, hogy ezt kell hallgatnom, így Minjiék felé vezettem a tekintetem.
-Menjetek már szobára vagy valami, de ne mellettem faljátok fel egymást, mert zavar. Köszi – jegyeztem meg, igazából elég bunkó hangnemben, mire Minji ismét furcsán nézett rám.
-Mégis mi bajod van?
-Semmi, de ne mellettem tartsatok nyálcserét. Keljetek fel és menjetek fel az emeletre, ha erre vágytok, vagy maradjatok itt, de akkor hagyjátok abba! Utálom a romantikát – magyaráztam, majd ismét a telefonomra vezettem a tekintetem.
-Ha zavar, menj el te a szobádba – vágta rá csípőből Minji, de láttam rajta, hogy azonnal meg is bánta, amint fájdalmas mosollyal fordultam felé.
-Mert nekem az olyan egyszerű, ugye? De rendben, már megyek is – mondtam gúnyosan, majd miután gyorsan körbenéztem, megtámaszkodtam az előttem lévő asztalban és felálltam. A mozdulat persze elég hirtelenre sikeredett, de akkor nem igazán érdekelt. Néhány másodperc múlva viszont, amikor léptem volna egyet oldalra, hogy leüljek a kerekesszékembe, de helyette csak egy hatalmasat estem, már kicsit jobban átgondoltam, hogy ezt talán nem kellett volna.
-Jimin! – pattant fel azonnal az unokanővérem, és hozzám lépett, hogy segítsen, de én csak dühösen fordultam felé.
-Nem kell a segítséged, menj innen! Majd felállok egyedül, te hagyd az egészet a francba és foglalkozz a pasiddal! Mert ő a legfontosabb a világon, a mindened, ugye? Én meg vagyok a mozgássérült senki, aki csak addig érdekel, amíg pasit akarsz neki fogni, hmm? Mindent meg tudok oldani, ha akarok, nem vagyok fogyatékos – kiabáltam, majd erőt véve magamon, megkapaszkodtam az asztallapban, és nehézkesen, apró lépésenként felhúztam magam annyira, hogy helyet foglalhassak a székben.

Igazából Minji nem érdemelte meg, hogy kiabáljak vele. Nem gondolta át azt, amit mondott, én pedig felhúztam magam rajta, amint belegondoltam, hogy míg a többi embernek mindez milyen egyszerű, én képtelen vagyok könnyedén felállni és elmenni a szobámba. Pedig ez csak egy átlagos, mindennapi cselekedet lenne, nem igaz?

-Jimin, azonnal gyere vissza! – kiabált utánam Minji, amint dühösen elhagytam a nappalit, hogy az előszobába beérve cipőt kapjak magamra és elhagyjam a házat. Jin persze mindeközben csak a helyén ült és bámult minket, mint egy sügér. Mert az. Egy hülye hal, aki semmiben sem tud bármilyen értelmes emberi gondolattal is részt venni. Szerintem ha belenéznék a fejébe, egy sivatagban találnám magam. Biztos nincsenek gondolatai.

Szóval elhagytam a házat, nem foglalkozva sem Minjivel, sem pedig A Sügérrel, de még csak azzal sem, hogy majd meghaltam a fájdalomtól és fáradtságtól, amit a felkelési kísérletem okozott, és már hívtam is Hoseokot. Úgyis sok mindent el kellene mesélnem neki...

———————————————————
Halihalii! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok a következő részre, de mivel három könyvet írok egyszerre és nagyon kevés a szabadidőm, mindig ahhoz írok újabb fejezetet, amihez épp a legtöbb ihletem és kedvem van:(

Ez egy pöppet túldramatizált rész lett, de nem volt nagyon más ötletem egy kis hisztin kívül lol Jimint úgyis olyan kis hisztis karakternek terveztem hihi

Majd egyszer csak hirtelen jelentkezek a következő résszel is. Addig pedig szép napokat mindenkinek <33

2022.01.03. 10:49pm