Silent /Vmin/ /szünetel/

𝙉𝙮𝙤𝙡𝙘𝙖𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

-Szóval? Min vesztetek össze már megint? – kérdezte Hoseok, amint beléptünk – pontosabban én gurultam – a házukba.
-H-Honnan veszed, hogy összevesztünk? – dadogtam, meglepetten pillantva legjobb barátomra, aki ezen csak elmosolyodott.
-Ismerlek már, mint szakács a romlott húst. Mindig akkor akarsz eljönni hozzám előre megbeszélt időponton kívül, fene se tudja, mennyi időre, amikor összekaptok Minjivel. Szóval? Mi történt? – magyarázta, mire én sóhajtottam. Tényleg túl jól ismer...

-Előszöris: ez a hasonlat undorító volt, másodjára pedig: igen, igazad van – mondtam őszintén. - Tényleg összevesztünk kicsit. – Hoseok erre csak ismét sóhajtott, majd hozzám közelebb lépve segített levenni a cipőimet, amiket szokás szerint nem sikerült egyedül lerúgnom magamról.
-Min vesztetek össze? – kérdezte kissé mosolyogva, miközben lerakta a cipőimet és elindultunk a nappalijuk felé.
-Igazából semmi nagy dolgon. Nyálcserét tartottak mellettem a pasijával, én pedig nem akartam azt nézni, ahogy ők ott falják fel egymást, szóval mondtam, hogy menjenek szobára, Minji pedig rávágta, hogy menjek el én a szobámba, ha zavarnak. Mérges lettem, felálltam, elestem és bevertem a csípőm meg ráestem a csuklómra. Aztán eljöttem, mert nem akartam Minjire és arra az idióta pasijára ránézni sem – meséltem el dióhéjban a történéseket.
-Á, szóval végre egyszer nem azon veszekedtetek, hogy illik-e hozzád egy random pasi Instagramról vagy sem? – kuncogott a fiú, mire én gyilkos pillantással néztem rá. – Oké, oké, azért ne ölj meg, kérlek! Csak vicceltem – nevetgélt, majd letérdelt elém és megfogta a kezeimet. – Melyik csuklódra estél rá?
-A balra – mondtam, ő pedig azt a csuklóm kezdte el tapogatni és nézegetni. – Á, ez fáj! – szisszentem fel, mikor hajlított rajta egy keveset.
-Jaj, te! Remélem, nem törted el. De olyan kis buta vagy, hogy állandóan hisztizel mindenen. Ha a seggeden maradtál volna, nem zúzod össze a csuklódat – oktatott ki.

Bármennyire is furcsán hangzik, szerettem, hogy Hoseok ilyen apáskodó velem szemben. Mióta apám meghalt abban a szerencsétlen balesetben, csak még jobban kötődtem a fiúhoz. Vigyázott rám, mindig mellettem volt és amiben csak tudott, segített nekem. Néha féltem, hogy egyszer besokall a panaszkodásaimtól és hisztijeimtől, de minden alkalommal megnyugtatott, hogy örül, amiért őszinte vagyok vele és szívesen végighallgat akár ötven panaszrohamomat is egy nap.

-Felhúzod a felsőd, hogy megnézhessem a csípőd is? – kérdezte, én pedig azt tettem, amit kért. – Ez csúnyán belilult – szisszent fel, amint meglátta a foltot, majd felállt a földről és elindult a konyha felé. – Hozok jeget, addig tedd át magad a kanapéra, ha elég magabiztosnak érzed magad hozzá.

Kérése szerint a nappaliba mentem, majd óvatosan megpróbáltam áthúzni a testem a kerekesszékből a kanapéra, azonban hamar feladtam, amint belenyilallt csuklómba az éles fájdalom.
-Nem megy? – kérdezte Hoseok, amint belépett a szobába, majd gyorsan letette a dohányzóasztalra a holmikat, amiket a nappaliba hozott és hónom alá nyúlva megemelt annyira, hogy magabiztosan át tudjak ülni a bútorra.
-Szuper (WUNDERBAR!!!!! (Winkera20 😂) – írói megjegyzés), nem elég, hogy nem tudok járni, mostmár a karjaimmal sem tudok megkapaszkodni normálisan semmiben... – morogtam, miközben Hoseok ledobta magát mellém a kanapéra és a csuklóm kezdte el jegelni.
-Ne morogj már állandóan, olyan vagy, mint egy morcos kis törpe – pillantott fel rám mosolyogva, majd azzal a kezével, amivel épp nem az én csuklóm jegelte, simogatni kezdte az arcom. Természetesen úgy bújtam érintésébe, mint egy kiscica. Imádtam, amikor ezt csinálta. – Imádom, hogy ilyen kis bújós vagy – jegyezte meg ő is, mire én kissé elmosolyodtam, majd közelebb húzódtam és hozzábújtam. Ő volt az az ember, aki mindig, mindenhol meg tudott engem nyugtatni. Lehetett bármilyen nagy gáz, Hoseok mellettem volt. – Jaj, te kis buta gyerek! – sóhajtott a fiú, miközben fejét fejemnek döntötte.
-Csak másfél évvel vagy idősebb nálam... – morogtam, ő pedig ezen kissé felnevetett.
-A viselkedésedre értettem, hogy gyerekes, nem a korodra, tudod jól – mondta.

Lehunytam a szemeimet és mélyen beszívtam a levegőt. Legjobb barátom közelsége rettenetesen megnyugtatott. Olyan volt, mintha egy másik, szebb és nyugodtabb világba kerültem volna, ahol semmi baj nem érhet. Persze tudtam, hogy ez nem így van, de jó érzés volt ezt gondolni.

-Majd ha lejegeltük a csuklód, adok csuklószorítót is, rendben? Aztán, ha pár nap múlva sem leszel jobban, menjetek be Minjivel a kórházba, nehogy baj legyen belőle – javasolta, én pedig elmotyogtam egy rendbent. – Szeretlek, tudod – adott egy apró puszit hajamba, mire én pimaszul elmosolyodtam.
-Tudom – vágtam rá csípőből. Ő erre azonnal elengedett és összehúzott szemekkel nézett rám.
-Remélem, azt is tudod, hogy ha most nem lennél lesérülve, addig csiklandoználak, míg ki nem mondod, hogy te is szeretsz engem – mondta sértődött hangon, én pedig elnevettem magam.
-Jó, na – nevetgéltem, majd közelebb hajolva hozzá, pusziltam óvatosan arcon őt. – Én is szeretlek.

Persze sokan azt mondanák, ez nem fér bele egy legjobb barátságba, de szerintünk igenis rendben van. Mindketten érintésfüggők voltunk, így egymás apró csókjai, ölelései és hasonlók nem azt jelentették számunkra, hogy szerelmesek lennénk egymásba. Csupán az egymás iránti kötődésünket fejeztük ki ezzel és azt, mindig egymás mellett leszünk majd.

Úgy gondoltam, nem csak nekem, de Hoseoknak sem fordultak meg a fejében olyasfajta gondolatok, hogy esetleg mi valaha egy pár leszünk. Hiszen gyerekkorunk óta ismertük egymást, mindig is szoros volt a kapcsolatunk, mégsem történt köztünk annyi év alatt semmi. Még csak egyetlen csók sem. Pedig sosem felejtem el azt a napot, amikor coming outoltunk egymásnak.

Én 14 éves voltam, Hoseok pedig 15, amikor ő bedobta a témát. Igazából csak megkérdezte, elfogadom-e a melegeket, majd amint én bólintottam, kimondta, hogy ő az. Erre én rávágtam, hogy én is meleg vagyok.
Először mindketten meglepődtünk, majd csak nevettünk ezen, hiszen elég érdekesen jött ki a dolog. Mindenesetre azóta is legjobb barátok vagyunk, történhetett bármi, ez nem változott az évek során. És nagyon erősen reméltem, hogy nem is fog, hiszen elképzelni sem tudtam, mihez kezdenék nélküle.

-Jimin – szólított Hoseok, ezzel kirántva engem gondolataimból, mire én felemeltem a fejem válláról és ránéztem. Valami fontosat akart mondani, ebben biztos voltam.

Már éppen szóra nyitotta a száját, amikor a telefonom csengőhangja átszelte a nappali csendjét.

———————————————————
Sziasztook! Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozom a részeket:(

Ehhez a könyvhöz annyira nem szokott ihletem lenni, kiestem az ilyen könnyebben megfogalmazott könyvek írásából és ez kicsit megnehezíti a dolgom, de próbálok megtenni minden tőlem telhetőt^^'

Remélem, azért elviselhető lett ez a fejezet is és várjátok már a következőt 🤫

2022.03.15. 8:56 pm.