Silent /Vmin/ /szünetel/

𝙊̈𝙩𝙤̈𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Uram isten... Most komolyan egy számomra szinte idegen srác ablakán fogok bemászni hajnalok hajnalán? Én aztán fullosan nem vagyok normális...

Óvatosan nyitottam ki a szobám ajtaját, majd osonva mentem el a fürdőszobába, hogy ott felöltözzek, és egy egészen elviselhető külsőt vessek magamra. Semmiképpen sem szerettem volna felébreszteni anyámat, hiszen mégis hogyan magyaráztam volna ki, hogy miért készülődöm az éjszaka közepén?

Végül egy egyszerű fekete farmert és az egyetlen Gucci pólómat vettem fel, illetve felkentem magamra egy kevés alapozót is. Talán kicsit imponálni akartam neki... De csak kicsit!

Ezek után jött a tíz percen át tartó filozofálás.
Nem mehetek le a bejárati ajtóhoz, mert anya észrevesz, de azt sem mondhatom neki, hogy elmegyek az éjszaka közepén egy idegen sráchoz, mert tuti azt hiszi, hímringyó vagyok, és többet nem enged egyedül sehová. Viszont mégis hogy a francba másszak le az emeleti ablakomból? Bah!

A hosszas szenvedés pedig egyszer csak rávezetett, hogy létezik esőcsatorna, amin le tudok mászni a földre, és remélhetőleg nem is halok meg. Szóval... kimásztam az emeletről, át a kapun, és már el is indultam Jiminék háza felé.

*Jimin szemszöge*

Úgy érzem magam, mint valami 21. századi hímnemű Júlia, aki várja az ő Rómeóját... Itt ülök az ágyamban hajnali fél négykor, és az ablakomat bámulom, várva egy fiút, akit nem is ismerek, csupán egyszer segített elmennem a wc-re. Nem vagyok normális... Az is lehet, hogy egy gyilkos. Vagy hogy ki fog majd használni. ÚRISTEN! MI VAN, HA MEG AKAR MAJD DUGNI!?

Hirtelen lépteket hallottam az ablakomtól, mire azonnal odakaptam a tekintetem, és próbáltam magam lenyugtatni, miszerint csak Taehyung ért a házunkhoz, és nem akar valaki éppen kinyírni engem a nyitott ablakomon keresztül. Oké, Tae be tud mászni, mert nincs szúnyogháló, DE ENNYI ERŐVEL A GYILKOSOK IS!!

-Tae? – szólaltam meg halkan, félénken. – Mondd, hogy te vagy az! Vagyis... ne mondd, csak... nem tudom. Tapsolj egyet, ha Taehyung vagy! – találtam ki, a következő pillanatban pedig egy tapsot hallottam. – Oké, akkor... gyere be! Az egyetlen nyitott ablak az enyém a földszinten, szóval szerintem könnyen megtalálod – mondtam, és nem is kellett tovább firtatnom a témát, ugyanis hamarosan már Taehyung fél teste lógott az ablakomban.

A fiú nagy nehezen bekászálódott a nyitott ablakon, majd be is csukta azt, gondolom, hogy ne szűrődjön ki tőlünk semmi a beszélgetéseinkből.
Mosolyogva ült le mellém az ágyra, és aranyosan nézett rám, ezen pedig én is kénytelen voltam elmosolyodni.
-Köszönöm, hogy eljöttél – suttogtam, ő pedig megrázta a fejét, jelezve, hogy ez természetes.

Elővette a telefonját, és láttam, ahogy megnyitott valamit, majd gépelni kezdett. Hamarosan a Google fordító robotos hangja szelte át a szoba csendjét.
-Mivel nem értesz jelnyelven, beszélhetek hozzád így? – mondta a hang, mire én elmosolyodtam. Viccesnek és egyben aranyosnak gondoltam ezt az ötletet.
-Persze. De majd valamikor megtaníthatnál jelnyelven. Szeretném, ha egyszerűbben is kommunikálhatnánk egymással – mondtam, mire ő vigyorogva bólintott. Téglalap alakú a mosolya. Milyen aranyos!
-Egyébként nem olyan nehéz. A húgom óvodás kora óta teljesen érti a jelnyelvet – mondta a fordító.
-Akkor amikor legközelebb mászol be hozzám az ablakon, megtaníthatnál néhány alap kifejezést – vigyorogtam, mire ő némán elnevette magát, majd bólintott.