Egy lépés, s még egy.
De megtorpansz.
Tüske ment a talpadba? Na és? Ki mondta, hogy az út könnyű lesz? Ez még csak a kezdet.
Nem csak kis tövisek fogják húsodat tépni, hanem szabják, kardok, nyilak ezrei.
Élj a fájdalommal, mely tompulni látszik, am...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
─━━━━━━⊱༻⚪༺⊰━━━━━━─
A méregtől vörös férfi kutatóan nézett végig az összegyűlteken, amikor észrevette a tömeg széléhez csatlakozó vaják nőt. A macskatekintet hűvösen csillant a korai nap fényében, miközben tekintetét a martalócéba fúrta. Ő úgy érezte, ereiben mintha jégszilánkok száguldottak volna a pillantás súlya alatt, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy ne emberei és ellenségei előtt hugyozza tele nadrágját. Megalázottan fordította el a fejét, s testében feltámadt újra a gyilkos düh. A csendes csatának a kint tartózkodók közül csak Geralt tanúsított némi érdeklődést, aki a még meleg hamuval teli tűzrakóhely mellett állt, kezét előzékenyen acélkardjának markolatán tartotta, hogy közbe lépjen, ha úgy adja sors. A szörnyű gyász által eltemetett védelmező ösztön újra felébredt benne.
A vadásznő már minden fegyverét a megfelelő helyre csatolta, amikor az ibolyaszín szemű tündevérű kilépett a sátrából. Bentről hallotta a káromkodást, s inkább megvárta, amíg elül a vihar. Nem volt benne biztos, hogy képes lenne arcmimikáit kontrollálni, ha konfrontálódnia kéne a mocskok maradékával. Mire kilépett, már csak a törpök és a vajákok társasága maradt a táborhelyen. Óvatos pillantást vetett szeme sarkából Feyra felé, ki mintha megérezte volna a bársonypillantást, mely testét simogatta. Pupillái vékony csíkká húzódtak a fakó fényben, ahogy felnézett az őt kutató tekintetbe. Egy óvatos mosoly és egy alig látható biccentés után arrébb húzódott a fák árnyékába, teret hagyva a boszorkánynak, kinek orcáját enyhe rózsás pír futotta el, s ajkára hasonló óvatos mosoly kúszott, mint az előbb megmentőjéére. Viszont amint utastársa páncélzatára esett a tekintete, arca egy aggódó álarcba váltott, majd a férfit keresve nézett körbe. – Nem láttátok a társamat? – kérdezte a törpök fél csapatától, akik a közeli feketefenyő alatt pakolták össze táborukat. Az alacsony férfiak nemleges fejrázása kíséretében Yennefer feszülten nyalta meg dús alsó ajkát, s fordult volna a sátra felé, de egy ingerült kiáltás megzavarta cselekedetében. – Óh, a vérzivataros picsába! – kiáltotta a hang alapján a törpök vezére. A varázslónő a magaslat széléhez sietve, nyomában a kompánia maradék tagjával. Az alacsonyabb területen állt a rőtszakállú törp fejét csóválva, mellette a nagyképű lovaggal, kinek elefántcsont fenekét nem takarta semmi, mint ahogy átmetszett gégéjét sem, mely véresen sejlett elő puha torkának felvágott, véres húsából. – Ki képes elvágni valaki torkát, miközben ürít? – kérdezte Kökörcsin, kinek arcát grimaszba torzította a rá kiülő döbbent undor. – Itt már semmi sem szent? – hajtotta tenyerébe elkeseredetten fejét. A holttest mellett álló Yarpen egy elégedetlenkedő hang kíséretében nézett fel a boszorkányra. – Bassza meg! – sziszegte bosszúsan Yennefer, s elviharzott a mellette álló Geraltot meglökve, aki csak lassan fordult kevese után. A többiek még megvárták, hogy a törp is felérjen, s csak utána indultak el a kavicsos homokkal borított fennsík felé.
