Egy lépés, s még egy.
De megtorpansz.
Tüske ment a talpadba? Na és? Ki mondta, hogy az út könnyű lesz? Ez még csak a kezdet.
Nem csak kis tövisek fogják húsodat tépni, hanem szabják, kardok, nyilak ezrei.
Élj a fájdalommal, mely tompulni látszik, am...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
─━━━━━━⊱༻⚪༺⊰━━━━━━─
A sárkány barlangjához vezető út hosszú, és a terep kicsit sem volt barátságos. Hol kopár hegyoldalak vannak, hol zord erdők, melyek komor, sötét lombjai között most Kökörcsin harsány hangja hömpölygött végig. Az út kezdetén egy sivár, csupán pár bokorral övezett lanka volt. A fű már elszáradt a tűző nap hevétől, s a kevés csapadéktól, csak úgy ropogott az emberek talpa alatt. A nap most is erősen tűzött, egy felhő sem akadályozta meg sugarait, hogy az utazók testét kínozza erős fényével. A vadászaton résztvevők homloka már verejtéktől fénylett, s csak a dombok között pajkosan elsuhanó szellő okozott némi felfrissülést számukra. Feyra nehezen viselte a nap erős sugarait és ezen a köpenye sem segített. Lassan elkezdte kibontani a hosszú kesztyűin a fűzőket, majd megszabadulva tőlük, fegyverei mellé tömte őket. A köpenyét derekára szorító övnek is ez lett a sorsa, s így már csak egy ruhatű fogta össze.
A kompánia legnagyobb örömére hamarosan egy sűrű lombozatú, hatalmas fákkal tarkított, smaragdzöld erdőbe értek. A szűkebb úton, melyet magasabb bokrok szegélyeztek, az emberek egymás mögött, valamint kettesével haladtak előre. A bárd pedig csak úgy ontotta magából a hízelgő szavakat, melyekkel próbálta jobban megismerni a két ébenbőrű harcosnőt.
– Felettébb kedves, hogy osztoztok a zsákmányon egy olyan vénemberrel, mint Borch – jegyezte meg a vörös ruhába öltözött férfi, ki piócaként tapadt a hajadonokra – Olyanok vagytok, mint két végtelenül hűséges... ööö barát – akadt el kissé bizonytalanul a mondat közepén Kökörcsin. – Legyen mondjuk barát. Rokon? Felbérelt testőr? – próbálta kimenteni magát, de ez a helyzet már reménytelen volt. Menthetetlenül aláásta magát a két nő szemében.
– Vele vadászni megtiszteltetés, amit nem szennyez fizetség – szólalt meg végül a bal oldalán menetelő harcos. – De miért? – kérdezett vissza rögtön értetlenül mosolyogva a muzsikus. A két nő megállt és konok tekintettel a férfi felé fordultak, mely a mögöttük haladó Feyrát is megállásra kényszerítette. – Mert Ő a legszebb – válaszolt rá a bárd jobb oldalán haladó határozottan. Kökörcsin csak értetlenül pillantgatott hol az egyik, hol a másik nőre, kik egy halk, lemondó sóhaj kíséretében újra elindultak.
Az utolsó mondat viszont felkeltette a leghátul haladó vadász figyelmét. Furcsán ismerősnek hatott az az áhítat, mely a két harcos hangját átitatta. Mintha egy olyan személyt szolgálnának, ki nemesebb bármelyik uralkodónál is. Ám nem pazarolt ennek sok gondolatot, mert figyelmét még mindig inkább fajtársa kötötte le, aki felbérlőjükkel menetelt, s kinek tekintete teljességgel az előtte haladó boszorkányra tapadt. A vaják nő lehunyta szemét és egy mély levegő kíséretében minden érzékszervét Geraltra és a mellette haladóra irányította.
